Kezd tudatosulni bennem, milyen szörnyen nehéz dolgot csinálok végig. És egyre biztosabban tudom, hogy a neheze megvan már. Innentől kezdve ismét rájöttem, hogy nem létezik lehetetlen számomra, ami a mentális akaraterő kategóriához köthető. Sokkal jobban vagyok, mint egy hete, ám ha visszagondolok, esküszöm még a gyomromba is beleszúr a hányinger érzés, annyira intenzív volt, tehát hátra nézni nem tudok már, viszont sajnos még előre sem. Azaz nézek én, csak nem látok semmit, nincs semmilyen látkép, vagy ötlet, vagy terv. Vegetáció, rendeződés, ez jellemző a napjaimra. Lassan tisztul, lassan múlik a fájdalom, de azért még fáj, de őszintén érzem, hogy vagyok annyira erős, hogy bármit kibírok, meg amúgy bárki kibír bármit, csak félünk és a félelem eltorzítja a nagyságokat (lásd "Alíz csodaországban").
Egyébként dolgozom hétvégén. Nem bánom. Visszatért a régi rend. Nekem úgy látszik még mindig kicsit erről kell szóljon az életem. Megpróbáltam ezt megváltoztatni, egyelőre úgy látszik nem megy. Talán legközelebb, vagy talán ha majd elérem az életem célját. Viszont az idő nekem játszik, minden egyes nap. Amitől kicsit félek idén, hogy nem fogom tudni megélni ezt az évet, mert folyamatos sürgetés lesz, no meg dorid élet.
Aztán jön a szülinapom, (szintén) félek tőle, és idén nem ünneplem, inkább sebeket gyógyítok, de jövőre akárhogy is lesz, duplán fogok ünnepelni! Ezt megfogadom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése