"örökké nem eshet..."

Felkelek éjszaka és félek, szorongok, feszült vagyok. Nem tudom megfogalmazni a feszültségem okát, de arra gondolok, hogy én élem át a szenvedést, de nem nekem kellene, igazságtalan. És közben fáj a szemem és a szemöldököm a tegnapi korrekciós tetoválás miatt... nagyon hiányzott ez a plusz fájdalom. Panni (a tetováló), megjegyezte sovány vagyok. Hát mit mondhatnék erre, jelenleg nem tudok változtatni rajta, hiszen étvágyam az nincs. Egyelőre azon dolgozom, hogy az élet funkcióim működjenek, és tolom magamba a vitaminokat, mert ilyen lelki állapotban az immunrendszerre is nagyon kell vigyázni, mert nem funkcionál rendesen. 52 km-t futottam ebben a hónapban. Ez pont a fele annak, amit nyáron szoktam, és pont 52 km-el több, mint amit eddig a többi januárban.

Nézem az ingatlan piacot. De annyira be van durvulva, hogy már néha ott is csak a szart látom, egyre szarabbat akarnak adni egyre drágábbért, ez ám az igazi lehúzás. 15 millió alatt nincs (tégla) ingatlan szinte, mi a határ? Meddig akarják még tolni az árakat?

Még mindig.

Telnek a napok. Szerencsére a sportról nem felejtkeztem meg, bármennyire is rosszul érzem magam. Ma megyek a szemöldök és a szemhéj tetkómat korrekciózni. Nagyon jól sikerült egyébként mind a kettő. Teljesen természetes lett, és ma elvileg a szemöldökbe ahol hiányoznak szálak, oda behúz pár 3D-set, hogy úgy tűnjön sehol sem hiányos. De valójában engem ez nem érdekel, mint ahogy valójában semmi nem érdekel. Tegnap történt egy felismerés bennem a legrosszabb forgatókönyvre (egy instagram fotó alapján), ami úgy tűnik bekövetkezett, úgy éreztem ki szeretnék futni a világból, de nem baj, így kellett lennie, most mélyen vagyok még, de előbb-utóbb ki fogok jönni, én biztosan nem maradok langyos fosban, mert nem demokratikusan eldöntötték helyettem, nekem ha tetszik, ha nem végig kell csinálnom, mert nincs választási lehetőségem. Szinte minden nap úgy érzem, hogy ma van a mélypont, de valójában egy hullámvasúton vagyok, jobb és rosszabb váltakozik. Mindentől félek a szívem mélyén, és még mindig nem fogytak el a könnyeim. Hálás vagyok a barátaimnak, akik felismerték, hogy esendő vagyok, és nagyon vigyáznak a szavaikra, hogy ne bántsanak, és mellettem állnak, mert azt hiszem tényleg szeretnek. De valahol ez mégis olyan, mint a halál... egyedül kell végigcsinálnod. Az összes démonoddal meg kell küzdeni, és folyamatosan jelen van a legszemetebb démon, a remény... mert ő hal meg utoljára, nem igaz?

Egyébként sok tulajdonságot megtanultam a szeretetről, és emiatt nem mondhatom, hogy kárba veszett idő volt. Megtanultam, hogy nem szégyen szeretni, nem szégyen vállalni. A szeretet önmagában nem fáj, sőt a legmagasabb szintre emel, mikor tiszta és kétoldalú. A fájdalom akkor van, ha nem találja meg a másik pólust. Szintén most tanultam meg, hogy folymatosan változik a mértéke és a minősége, mikor már azt hiszed nincsen, vissza tud térni, nem egy elkönyvelt állapot. Hogy szeretetet adni-e jobb vagy kapni, ez egy hülye kérdés, a lelki biztonságot az adja, ha kapod, de nekem adni is ugyanolyan, sőt igazából ha bennem van, akkor belőlem árad folyamatosan, akkor is ha nem akarom, mert az emóció egy magasabb rendű erő szerencsére, különben már kihaltunk volna mi emberek, mert mi mégis rejteni akarjuk és megszüntetni, hogy ne érhessen sérülés, de századjára is az a konklúzióm, hogy a fájdalom is jobb mint a közöny, amikor semmi nem történik érzelmileg, csak létezel és minden csupán valami féle rutin. Aztán tévedhetek persze, ez csak egy szubjektív látásmód, mindenki úgy ítél, ahogy él, vagy ami a személyes hite, én nem mondom meg senkinek mi a jó.

A remény. A legnagyobb és legálságosabb démon. Néha persze a győzelem előfutára és ez benne a legkiálhatatlanabb, olyan mint Júdás, elárul, megvezet, és mint egy parazita, kiirthatatlan. Néha hálás vagy neki, néha gyűlölöd, de mindig csak utólag tudod megmondani, mit érzel iránta. És csak a kritikus időszakban bukkan fel, mikor kétségek kerülgetnek.

Megtörtem, engem egy olyan ember dobott el, a lehető legméltatlanabb formában, aki reményt adott az életbe vetett hitembe, és akibe minden porcikámmal hittem. Vállalom az éréseimet, minden körülmények között, aztán majd egyszercsak elmúlnak, vagy ki tudja napról-napra múlik, és egyszer majd csak elfogy, hogy aztán új érzések léphessenek helyébe.

Méltóság. Van az a szint, mikor elveszíted? Van. Egy szerelem elveszítése pont ilyen. Nem lehet méltó módon távozni belőle, vagy ha megteszed, akkor az visszafolytásokkal történhet, ami pont az egészséges működés ellentéte. Az egészséges működésben az ember megéli és kifejezi az érzéseit. Méltóságban elsétálni azt hisszük bármit is számít, mert erre tanított meg a társadalom minket, de én ebben is mást hiszek, vannak olyan helyzetek az életben, amelyek elve nem méltóak, mint amikor egy betegségben szenvedsz és az megfoszt az emberi mivoltodtól, vagy mikor az történik mint velem, elveszíted azt, akit a legjobban szeretsz...

Kedves életképeim a napokból

(Chucky azt hiszi én vagyok az anyja... és egyébként nem téved)

(Nikóval az Ötkertben)

Amikor már azt hiszed nincs lejjebb...

...kiderül, hogy van. Összetörtnek érzem magam (érzelmi depriváció), közönyt érzek (bizalmatlanság), kudarcot (kudarcra ítéltség), unalmat, igénytelenséget, magányt (elhagyatottság-instabilitás), és rettenetes fájdalmat (érzelmi depriváció). És lassan azt érzem, már nincs kihez fordulni (társas izoláció-elidegenedettség), már a barátaimat sem akarom traktálni a fájdalmaskodásommal és az önsajnálatommal (Könyörtelen mércék-hiperkritikusság).

Tökéletesen aktívak a sémáim. De legalább tudom, hogy mi történik velem, csak valahogy túl kéne élni.

Jobb és rosszabb napok

Úgy látom ezek fognak váltakozni a következő időszakban. Ma egy rosszabb van, szinte beledöglök.

Elszakadási útmutató

Létezik a szakításra egy irtózatosan nagy félremagyarázó hasonlat. Ez pedig a következő: amikor szakítasz olyan, mint amikor meghal egy hozzátartozód. Bár a logikát értem, de nem igaz. Rettenetesen félre visz ez a hasonlat. Egy barátommal beszélgettem ma erről a témáról, mert ugye sajnos nálam aktuális a témakör, de nem stimmel az elmélet, és meg is van helyette a teljesen pontos hasonlat, ami viszont szerintem minden szempontból alátámasztható és logikus. A szakítás olyan, mint egy káros szenvedélyről leszokni. Ezt most csak az tudja átélni, aki már túl van egy ilyenen, és megvan hozzá az élettapasztalat. Ugyanis ha nagyon mélyen belegondolunk a párkapcsolat is egy addikció, egy függőségi viszony. Persze ez a szó elsőre pejoratív értelmet asszociál, hiszen gondolom mindenki a társfüggőségre gondol elsőre, de én nem arra gondolok. A lényeg az, hogy már átéltem egy káros szenvedélyről való leszokást, tudom a tüneteket, ismerem a folyamatot. Így azt hiszem, képes vagyok leracionalizálni azt a folyamatot, ami most bennem zajlik, ezt az elengedési folyamatot. Első és legfontosabb szempont, hogy az idő 100%-os gyógyulást hoz, ami tök szép kilátás, még a nőgyógyászati műtétemnél is csak 95% volt a százalékos sikerarány. A második az, hogy a legrosszabb része a felfogás időszak, amikor még Te magad sem hiszed el, hogy képes vagy egy életre lemondani a káros szenvedélyedről (esetünkben egy személyről). Tudom, hogy ez a része az első időben csak részlegesen megy, tehát nem is haragudhatok magamra, ha nem sikerül tisztán abszolválni. Aztán jön a következő szakasz elég gyorsan, amikor még iszonyú sokszor eszedbe jut, és vigyáznod kell, hogy ne jöjjön gyengébb pillanat, mert mindent el lehet rontani vele. Ebben a szakaszban fontos a lelki erő, és az hogy valóban tovább akarj lépni. Egyébként egy szakításnál nyilván lelki értelemben más érzéseket élünk át, én most maga a működési mechanizmust hasonlítom csak. És mivel én mondtam már le káros szenvedélyről tudom a saját sarokpontjaimat. Tudom, hogy két hónapnál már jóval könnyebb, és tudom hogy egy évnél már nyoma sincs a szenvedésnek, sőt igazából akkor már nem gondolok rá. Most a köztes időszakot kell könnyebbé tenni, főleg az első szakaszt. Erre mondom, hogy azt kell csinálni, ami örömet okoz, egyébként tök gáz, hogy 32 évesen osztom erről az észt, és ha ezt tudtam volna gyerekkoromban, valószínű nem lennék rá büszke, mert nem úgy képzeltem, hogy ilyen témák lesznek aktuálisak az életemben, dehát ez olyan, mint a betegség, nem kívánságműsor, és könnyebb ha el tudod fogadni a létezését. Ami nekem a legnehezebb része bevallom, az elengedés. Őszintén kimondani, hogy nincs értelme tovább csinálni és következő lépésként előre nézni. Ilyenkor az agyaddal felül kell írni az emocionális énedet. Azt az oldalt, amely ugyanolyan erővel bír, mint a racionális éned. Szóval ez egy nagyon kemény harc. És fontos még, hogy pozitívan nézz előre, ne kudarcot láss, hanem lehetőséget. No, hát kurva nehéz, nekem ezzel még nem is sikerült megküzdenem, egyelőre a sémáim "örülhetnek", mert kaptak egy szép kis visszaigazolást, erősödhetnek. Szóval azt hiszem itt tartok a folyamatban. De legalább elindultam, és én már felfelé megyek. Ilyenkor jó, ha az embernek jó munkája van, vagy jó életcéljai. Ennyi, és nem elfelejteni: kell sírni, ha kell sírni!!!

Sémák

1. Biztonságos kötődés
Elhagyatottság-instabilitás
Bizalmatlanság-abúzus
Érzelmi depriváció
Csökkentértékűség-szégyen
Társas izoláció-elidegenedettség

2. Autonómia, kompetencia, én-azonosság
Dependencia-inkompetencia
Sérülékenység-veszélyeztetettség
Kudarcra ítéltség

3.Reális keretek és önkontroll
nincs ilyen sémám

4. Jogos igények és érzelmek kifejezésének szabadsága*
Önfeláldozás

5. Spontaneitás és játék*
Könyörtelen mércék-hiperkritikusság

*feltételes sémák.

ORAL-B PRO 6000 Fogkefe

Új eszköz inda hausz. Fúúú basszus rettentően imádom az ilyen kütyüket, és a hozzá tartozó bluetooth app, szóval fantasztikus. Előző fogkefém kibírt több mint 10 évet, majd végül a kapcsolója romlott el, de nem is bánom, mert most így válthattam egy újabb modellre. Tök jó, feldobta a napomat, és innentől végre a fogmosásaimat is statisztikázhatom :D

ORAL-B PRO 6000 D36.545.5X

Szeretet

Verseny

Folyamatosan versenyben vagyok az idővel. Az egyik legfontosabb dolog a világon, és ugyanakkor a legnagyobb ajándék is, ha valakinek sok van belőle. Nekem általában nagyon kevés, és rohadt gyorsan megy. Ám most mégis még gyorsítanék egy kicsit rajta. Nem sokáig, csak úgy egy fél évet. Úgy érzem néha összeroppanok ebben a helyzetben, amiben élek. Nagyon hiányzik már egy otthon. Nagyon hiányzik már, hogy magam alakíthassam a környezetet, amiben élek, és ne ezt a kolesz feelinget kelljen nap mint nap átélnem/elviselnem. Nehezen megy, és azt hiszem az idő múlásával ez egyre csak rosszabb lesz. Önálló, felnőtt nő vagyok, szükségem volna már a levegőre, azt érzem, hogy ezek a momentumok folyamatosan fojtogatnak. Ebben az évben minden munkával töltött pillanatom ez járja át, mikor már úgy érzem nincs erő, az adja a motivációt a kitartáshoz, hogy már csak egy kicsi hiányzik.

2015

Elhatároztam már évekkel ezelőtt, hogy nem írok évösszesítőt, mert olyan gyermeteg dolognak tartom, de valamiért most mégis ez jutott eszembe. Bár végülis tudom miért, mert meghatározó évem volt, és bár érzelmileg nagyon szélsőséges, de mégis jó. Úgy érzem, hogy nem a "lineárisan kiegyensúlyzott, ám közepes" a jó, hanem amikor az ember valódi érzelmeket érez, ekkor él. És velem ez történt ebben az évben, azt hiszem ez a jó megfogalmazás, ebben az évben éltem. Mondhatom globálisan munka szempontból, hogy életem eddigi csúcspontja, olyan sikereim voltak, amit 2016-ban elég nehéz lesz megfejelni, de azért őszintén bízom benne, hogy még felfelé visz az út, hiszen az akarás bennem van. Olyan brandeken dolgoztam mint MOL, UPC, Bud Airport, Nestlé, Spar, Oney majd végül zárásként pici Huawei. 3 különböző ügynökségnek dolgozom be, és ugye a saját ügyfelem, és ezek mellett sok kicsi, és végül lett szerződésem egy fordító irodával kisebb DTP munkákra (kicsi de folyamatos=stabilitás). Szóval engem ez büszkeséggel tölt el, és az önbizalmam azt hiszem szakmai téren elérte végre az egészséges szintet. Sőt kimondom, azt hiszem elégedett vagyok, nem elszállt, de elégedett. Legfontosabb tapasztalatom, hogy a szakmai alázatnak mindig meg kell lennie. Gergő mondott nekem egy okosságot. 3 dolog kell a sikeres munkához: megbízhatóság, elvárható színvonal, határidők tartása. Ha az egyik hiányzik, már nem a tiéd a munka. Nekem mindig az első a munka, a magánéletem felett is, és bevallom ez nem teher, szeretek dolgozni, szeretem a munkám mi több úgy érzem komfortzónám.
Aztán a sport. Idén nagyjából 700 km-t futottam, ez az ediggi 500 km-es átlagomat jól meg is fejelte. Első olyan tél, hogy egyetlen hónapra sem hagytam abba, sőt még a téli fagyos hónapokban is igyekszem tartani a heti 2 edzés napot, mégha edzőteremben is. Lefutottam idén a második félmaratonomat, és testileg teljesen fittnek éreztem magam egész évben. Azt hiszem komolyabb betegségről nem is tudok beszámolni hálisten.
Aztán szerelem. Jól utolért :) Bepótoltam pár évet azt hiszem az életemből. Az év első felében ért el azt hiszem életemben másodszor azaz igazán vak szerelem, amikor nem látsz el kettőig, és racionálisan nem vagy képes döntéseket hozni. Szerelem első látásra. Tart még. Hogy mi lesz a vége nem tudom azóta sem, mert nem egy standard helyzetbe csöppentem, de optimizmusom van. Úgy jött az életembe, mint derült égből a villámcsapás. Volt egy meeting, ahol besétált az ajtón mint kolléga, akivel együtt fogunk dolgozni. Azt hittem sosem állna szóba velem, picinek éreztem magam, és kevésnek hozzá, de aztán ő nyitott felém, először barátilag, aztán nem tudom mi történt, egyszercsak megváltozott az egész. Olyan, mintha a férfi alteregóm lenne, vagy a másik oldalam. Az egész életszemléletünk nagyon nagyon hasonló, az értékrendünk, még a múltunk is. Mindketten nagyon durván toljuk a munkát, mindkettőnknek van saját cége, és tök hasonló kondíciókkal dolgozunk, és persze a kémia, mint egy mágnes, imádom. Na de nem is áradozom tovább, mert igazából csak szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni. Nem tudom mi lesz, de azt tudom, hogy ennyire számomra tökéletes személy még megközelítőileg sem volt az életemben. És ami a leges legfontosabb, hogy a szürke életemnek színt adott, valódi mosoly van az arcomon és a szívem szeretet járja át. Így érzek és értékelem, mert sok évet töltöttem ezek nélkül. Ha elveszítem, akkor is elmondhatom hogy sokat adott, mert megismertem az emocionális oldalam.
És végül a pszichológus, mint záró akkord. Nem azért járok hozzá mert betegnek érzem magam. Egyáltalán nem érzem magam se depressziósnak, se pánikbetegnek, semmi ilyesmi. Ezt magamért teszem. Hogy képes legyek egy egészséges kapcsolatot fenntartani, hogy úgy tudjak adni, hogy közben kapjak is. Sok sebesüléssel indult az életem, amiről senki sem tehet, egyszerűen csak így alakult, nem is szeretnék hibást keresni, mert nem is ez számít, hanem az, hogy megszűnjenek a blokkjaim és végre egy átlagos életem lehessen.

Mit várok 2016-tól? Nagyon sokat. Támasztottam maga elé üzleti tervet is, és magánéletben is sokat szeretnék, és persze erre az évre tervezem eddigi életem legnagyobb dobását. Szóval van miért dolgozni, és ma kezdem is a munkát. Szóval Minden jót erre az évre, ezt kívánom magamnak és mindenki másnak is, aki ezt olvassa :)