Bizalmi kérdés?

Sokat beszéltem a bizalomról eddig az évek folyamán, de csak most jöttem rá, hogy miért. Mert azt hiszem kórosan bizalmatlan ember vagyok. És ha valaki elnyeri a bizalmam, majd visszaél vele, azt utána akaratlan eltaszítom (örökre?), mert lezárok. Bezárom magam érzelmileg, és ezt nem tudom irányítani. Kérdés, meg tudok valaha újra nyílni? És ha olyan emberről beszélünk, aki valójában úgy vesztette el a bizalmam, hogy még igazán azelőtt meg sem "nyerte", akkor sikerülhet? Minden jel arra utal, hogy nem, de szeretnék hinni benne, hogy én is változom, és egyszer már valami nem kiszámíthatóan, és szarul sül el.

Terápia 2.

Megtörtént a második alkalom. Nehéz róla beszélni, igazából semmi "extra" dolog nem történt, gyermekkor volt a téma. Szeretem-e a nevem, betegségek, bölcsi, ovi, gyermekkori barátok, és persze a szülők. Volt házifeladatom. Rajzolnom kellett boldogság grafikont az életemről. Dilidokim mondta, két szempontból sem látott még SOHA ilyent. Egyrészt hogy nem a nullától kezdődik az érzelmi állapotom ábrázolása, hanem előtte, ami tökéletes ábrázolás, hiszen létezik a prenatális szakasz, születés előtt, de még soha SENKI nem ábrázolta, másrészt, hogy a gyermekkorom kb 35%-os boldogságra helyeztem, ami megint csak atipikus, mert általában mindenki a "boldog gyermekkornak" ábrázolja elsőre, majd persze kijön, hogy nem is volt olyan boldog, de én mégis iszonyatosan alacsony szintre helyeztem már elsőre...

Következő téma, betegségek. Gyermekkori betegség, felnőttkori betegség, ami ugye nekem volt egy elég komoly. Megkérdezte a doki, hogy kivel csináltam végig, mondtam hogy azt hiszem nagyjából egyedül, de azért persze barátok is velem voltak. És ki járt velem dokihoz? Mondtam senki, én egyedül... Végig csináltam egyedül egy majdnem rákos betegséget?! Mondta, hogy ez nagyon durva! Mondtam, hogy anyukámnak kb a 3. hónap után mondtam el, hogy egyáltalán beteg vagyok...

Beszéltünk a migrénről (amiben szenvedek egyébként), volt egy állításom a fejfájás típusomról, hogy szerintem cluster. Dokim mondta, hogy ő is szenved migrénben, és rengeteg típusa van. Voltam-e fejfájás klinikán? Mondtam nem, nem tudom miért. Mondta, hogy a cluster az a legdurvább és kevesebb mint 1%-nak van, és általában férfiaknak. Mondtam tudom, de a neten ahogyan olvastam, erre passzolnak a tüneteim. Erre ő, hogy szoktam verni a fejem a falnak, mikor fáj? Mondtam nem. Erre ő, szerinte migrénes vagyok, és ha úgy van, akkor szülés után jó esélyekkel meg is szűnhet. De ő nem szakorvos, ezt ki kell vizsgáltatni. Mikor jött elő először? És mikortól rendszeres, ezek voltak a következő kérdések, és hogy van e kiváltó ok...

Aztán valahogyan véletlen eljutottunk addig, hogy én mennyire különbözöm a családomtól. Doki kérdezte, miért érzem ezt? Mondtam egy példát. Hogy pl higiéniában. Mondta pszihomókus, hogy ezt bontsam ki konkrétan. Erre mondta, hogy pl már 7-8 évesen én takarítottam otthon rendszeresen, mert szégyelltem, hogy nincs soha tisztaság. Erre a doki mondta, hogy volt-e még olyan felnőtt munka amit én végeztem. Mondtam erre, hogy minden reggel fél 6-kor keltem, és 6-ra mentem a boltba bevásárolni magamnak és a tesómnak (iskola napokon). Erre mondta, és ezenkívül volt még valami? Mondtam, hogy hát megtanultam füvet nyírni, és szoktam is néha, tudok szépen nyírni, fater megtanította, hogyan kell. Erre mondta a dilidokim, hogy szerintem ez-e a feladata egy 8 éves gyereknek? Itt egy pillanatra elakadt a szavam. Tartott egy kis szünetet, és mondta, hogy ennek a jelenségnek van neve: parentifikáció. Most nem írom le ennek kihatásait, mert egyelőre csak azt tudom, amit netről olvastam. Dokim megkérdezte, hogy érzek-e dühöt szülőm felé? Mondtam, hogy igen. De egyből folytattam, hogy a dühöm az alkoholizmusuknak szól (mert ugye mindkét szülőmet érinti). A dokim folytatta, nemcsak. Elvették tőlem, ami egy gyereknek jár, a gyermekkort...

Nem bontottam ki részletesen a témákat, de hasonlóan zajlik, most csak a lényeges pontokat emeltem ki, nem biztos, hogy teljesen élethűen. Egyébként most bűntudatom van, hogy ezeket leírtam, viszont ez is én vagyok.

Terápia

Elkezdtem. Kettős érzelmek zajlanak bennem. Mármint nem a terápiával kapcsolatban, hanem úgy en bloc a lelkivilágomban. Nem tudom, hogy mi fog történni, ez okozza. Rájöttem (vagyis ezt eddig is tudtam), szeretem a kiszámítható dolgokat, és most nem látom, hogy mi lesz, viszont ami biztos, nincs bennem félelem. Az első alkalom nagyon gyorsan elment. Először is teljesen más, mint ahogy filmekben látjuk, nemcsak én beszélek magamról, hanem a pszichológus is felvázol dolgokat, magyaráz el működéseket, és nem fekszem egy ágyon, hanem ülünk szemtől szemben. És nemcsak ő kérdez és magázódunk, hanem teljesen mellérendelten én is kérdezhetek akár róla is. Egyelőre azt hiszem addig jutottunk, hogy tipizáltuk a problémát, mivel periodikusan visszatérő problémám van, így ez bíztató, mert jól kezelhető legalábbis így értelmeztem. Kaptam házifeladatokat. Egy boldogság grafikont kell készítenem az életemről és egy több száz kérdésből álló teszt. Ez a teszt blokkokra van osztva 10-20 kérdésenként, és teljesen jól láthatóan minden csoport egy bizonyos problémakörre mutat, gondolom ebből majd jól lehet látni a problémám természetét. Várom már a következő alkalmat,várom, hogy merre indulunk el. De egy biztos, mikor kiléptem az ajtón, úgy éreztem, hogy jó az irány, és már sokkal előbb meg kellett volna tennem.

Drága?! Igen, éves szinten szemmel jól látható összeg lesz, és úgy tűnik (persze ez még csak az általam kikényszerített sacc) egy/másfél év a várható idő intervallum.

Havasi Symphonic - 2015. december 5.

Nagyon nagy élményben volt részem. Tegnap voltam életem első havasi koncertjén. Brutálisan nagy volumenű volt a komoly zene és a populáris között félúton, egy teljesen sajátos stílusban. Havasi nekem olykor kicsit giccsesnek tűnik, de ugyanakkor meg nagyon egzakt, és egy nagyon egyedi látásmód. Olyan volt, mintha belekerültünk volna a fejébe ezzel az audió-vizuális élménnyel. És nem mellesleg egyik kulturális vágyam teljesült is. Az álmok valóra válnak, ha hiszünk benne, és ha teszünk érte. Azt hiszem ez az egyik legfontosabb, amire ráébredtem. Én az utóbbi években tulajdonképpen nem teszek mást, mint sorról sorra megvalósítom az álmaimat. Jó érzés. Talán nagyképűnek hangzik, de így van.

A koncert végén volt egy életre szóló pillanatom, mikor valahogy apukámra gondoltam, aki már nincs közöttünk, és valamiért úgy éreztem, hogy abban a pillanatban mégis velem van, ezután minden egyes szerettemre gondoltam, azt érzem ezen a világon ez a leges legfontosabb. Ezek a pillanatok leírhatatlanul katartikus pillanatok, és ami még nagyon fontos nekem, hogy mindezt a legrégebbi, gyermekkori barátnőmmel, Zsuzsival éltem át, akivel eltétel nélküli és őszinte a barátságunk. Na csak ennyit akartam hozzáfűzni, de valójában nincs mit magyarázni, ha valaki ismeri, önmagáért beszél.

Mini cooper

Ő egyik óriási vágyam. Álmodozni jó, és kell is, mert előre visz. Talán jövőre :)

December 1.

A tél első napja, és egyben az első nap, mikor úgy érzem, hogy képes vagyok az újrakezdésre. Az utóbbi hetekben úgy éreztem, hogy az én életemnek egészen egyszerűen nincs értelme. Még labilis az érzés, és félek, hogy még lesznek ingások, de végre érzem magamban a képességet. És most szisztematikusan és lassan fogok végig menni, és minden ponton rendbe teszem az életem. Ehhez meghoztam egy nagy döntést, pszichológus segítségét fogom kérni. Igazából ma délelőtt fogom leegyeztetni az első időpontot. Úgy érzem, hogy a családi helyzetem hiánya miatt szükségem van egy olyan emberre, aki képes úgy rám koncentrálni, aki észre veszi azt is, amit én nem, illetve átsegít azon a bizonyos gáton, ami periodikusan visszatér az életembe. Továbbá két ponton is nyertem visszaigazolást ennek a magánéleti válságnak köszönhetően, ugyanis nagyon erős tükröt állított elém. Az első és legfontosabb, hogy a barátaim rettenetesen erős alapot adnak, már nemcsak mondom, hanem érzem is, igazán mélyen, nagyon erős támaszt nyújtottak nekem, és már-már szerintem sírhatnékuk volt a nyöszörgésemtől, mégis mindig türelemmel és odaadással segítettek, és pozitívan, ami a legfontosabb. Amire külön büszke vagyok, hogy nekem az átlaghoz képest több ilyen igazi barát van, és egyikük sem illúzió, valódi barátok. A másik amire rettenetesen büszke vagyok, azt munka területen élem meg. Nemcsak a letett valódi eredményeimre gondolok, hanem a fejlődésre, amit személyiségben sikerült az elmúlt majdnem két évben elérnem. Eljutottam odáig, hogy ki merem mondani, hogy JÓ VAGYOK abban, amit csinálok. Ez a dolog hitet ad arra, hogy az ember bármely területen képes a fejlődésre. Bár minél kifejlettebb a személyiség, annál nehezebb, de meg tud történni! Dolgozni kell érte.