Egy gondolat

Egy ráeszmélés történt bennem, ahogyan egy WMN történetet olvastam... Zakatolnak az évek. Az életem központi fájdalma volt a párválasztás, ami több mint 10 év szenvedést okozott nekem, és valahogy mindig az volt bennem, hogy a fiatalságom nagy része egy szenvedés. Most így hirtelenséggel esett le, hogy lassan ez, az akkor brutális intervallumnak tűnő távolság, már csak egy töredék az életemben. Hiszen már több mint fele idő óta Zsoltival vagyok, 4-5 éve már családtervezésben voltunk. Ezenfelül a cikket olvasva szintén rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, sokunk hasonlót él/élt át. Aztán most más problémák vannak, mint akkor. Szisztémák, logisztikák gyerek kapcsán (meg nekünk a ház kérdés, ami már sehogy nem bír lecsengeni). Ebből a távlatból a 20-as éveim szenvedései is megszépülnek, vagyis egy percig nem vágyom vissza, de már nem látom annyira tragédiának az egészet. Egy folyamat, amit szerencsés, akinek nem kell átélnie, de vannak akik rosszabbat élnek túl át... és mindenből tanul az ember, illetve nem felejt, és megtanul értékelni. Így már nem látom a "tragédiát" tragédiának, pusztán csak egy fejezetnek, ami már elmúlt. Most így jó, minden normális, és ez az érzés egyensúly érzetet ad, ami nálam egyben boldogság érzés is...

Hogyan csináld jól?

Ez a kérdés, ami engem gyereknevelés témakörben nagyon sokszor felmerül, hogy jó csinálom-e, vajon az én nevelési módszereim a jók-e. Mi többször kapunk kritikát környezetben, amik akár együtt alvásról, vagy a szigorral (vagyis a szigor hiányával) kapcsolatosan. Ugyanis igen... én az az ember vagyok, aki babakorban akár éjszaka is egyből ugrottam, ha a gyerek sírt, vagy a szeparációs szorongás miatt közénk szeretett volna feküdni. Több ellentétes véleménnyel találkozom, illetve saját környezetemben is látom, ki/hogy csinálja. Egyet tudok mondani, hogy ösztönökben bízom. Tapasztalat nincs, csak az, amit belül érzek. Tudom a lágy nevelés veszélyeit, hogy esetleg 1. életléptelen lesz a gyerek, 2. "Ki ha Én nem" típus lesz. De mégis azt érzem vannak pontok, mikor meg kell adni, és ez nem hatalmi harc, ahol a gyerek győz, hanem egyszerűen még fizikai igények, továbbá a bizalom így szilárdul a legjobban, ami majd hosszútávon lesz fontos. Nagyjából látom a gyerekeken a környezetemben, hogy melyik gyerek, mennyire van ledominálva, egyszerűen csak azért, mert nem szabály szerint csinál valamit, és azt látom (főleg annál a családnál, ahol a legtöbb fegyelem van), hogy a gyerek ellenáll és abszolúte nem szabálykövető. Nagyon lassan kezdem érezni, hogy gyerekem itthon is kezd szabálykövető lenni, míg állítólag a bölcsiben maximálisan együttműködik. De szerintem ez normális. Hiszen mi vagyunk az a mikró környezet, ahol önmaga lehet, és ahol jelezheti saját akaratát is. Ezek érzésem szerint nagyon hosszútávú dolog, és csak nagyon sok év múlva fog kifizetődni, mint ahogy az a figyelem is, amiben Marci részesül. Ami a legfontosabb, ha valamire megérik, magától változik. Például: már egy hete saját ágyban alszik teljesen saját döntésből.

Egyébként Marci maradt idén is bölcsödében, azaz 4 évesen fog oviba kerülni, és így mondhatjuk, hogy az évveszteséget előre hoztuk neki. Emiatt is nagyon sokáig szorongtam, mert környezetünkben mindenki azt mondta, hogy ne fogjuk vissza, mert az oviban hozzáfejlődik a többi gyerekhez, itt meg visszahúzzák. Ez a gondolat fogott vissza sokáig, mert a neurológus is azt mondta, hogy határvonal. Viszont így + 1 évig kap mozgásfejlesztő tornákat bölcsiben, ez azt hiszem megfizetethetetlen lesz hosszútávon. Ez volt a döntő érv, ami miatt maradt. És tényleg brutál eredményeket érnek el. Marci nagyon jó alapanyag, mert neki csak pár "korrekcióra van szüksége" mozgásban, és szerintem ezek teljesen orvosolhatók, de látszik olyan agyi fejlődés is például, mint logika, választékos kommunikáció, illetve brutális a memóriája korosztályhoz képest.

Szóval én megértem a szülői szorongást, miszerint akárhogyan csinálod, mindenképpen elb***d, nem is ez a kérdés, hanem az, hogy ebből minél kevesebb legyen :D