Ez egyik igen nyilvánvaló, és totál a mindennapjaimban visszatérő sémám. Nagy geci ez a séma, mert ez egy kedves dologba bujtatott önszopatás. Ugyanis legtöbbször van egy mellékterméke, ez pedig a "düh". Ugyanis ez a séma valójában egy megfelelési kényszerből indul (ami gondolom gyermekkorból származik). A legtöbb kórházi ápoló is szenved benne a túlzott szociálissággal. De ezek az emberek sosem boldogok a végén. Valljuk be, az ember önző lénynek született. Vannak egészséges határok (amiket azért illik tartani), de alapvetően mégis önzőek vagyunk, és az önfeláldozás is inkább csak egy játszma, melyben így akarunk köszönetet, figyelmet, vagy visszaigazolást kicsikarni.
A megoldásom nagyon egyszerű, meghúztam a határvonalat, ami nem más, mint a családom és a barátaim. Senki másért nem vagyok hajlandó feláldozni magam, és nem is várom másoktól sem.
Ha mégis belesétálnék, a "düh" a jutalmam :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése