2016. február 29., hétfő

Oscar 2016

Hát el sem hiszem, ez egy olyan év, ahol szinte az összes Oscar jelölt filmet láttam (vagy amit nem, azt is ismerem), ahol magyar film is díjazott lett, ahol végre Leonardo DiCaprio is kapott szobrot, és szinte az összes díjjal egyetértek, szerintem ilyen még nem volt nekem :)

Magyar Oscar meg hihetetlen, komoly érdem nagyon durván!

Szökőnap van.

2016. február 28., vasárnap

No stopping



Februárt is sikerült 50 km fölé hozni. Az elmúlt egy évben egyetlen hét sem telt el edzés nélkül (első ilyen év). Büszke vagyok rá.

Péntek, 9:30-as páciens

A heti terápiám nagyon érdekes volt. Központi témánk a halál. Először is elmeséltem dokimnak, hogy milyen post gondolataim voltak a hipnózis után, illetve miket éreztem utána. Hogy apám jelent meg, és ebből arra következtetek, hogy ez valójában regressziós hipnózis lehetett. És ekkor kérdezte pszichológusom, hogy milyen a viszonyom a halállal? Élből válaszoltam, hogy azt hiszem jóban vagyunk. Hipochonder* a betegségem után voltam, de ahogy az idő múlik, azt hiszem az is elmúlt, illetve elmeséltem, hogy faterom halálára tulajdonképpen én már fel voltam készülve, éveken át tudtam, hogy be fog következni, mivel láttam, ahogyan szép lassan leépül. Ez már akkor is megviselt. Akkoriban rengeteg időt együtt töltöttünk, szinte végig ketten voltunk otthon, és mindig bennem volt a félelem, ha ő meghal, ne én legyek ott egyedül, és persze amitől igazán félsz, az bekövetkezik, mikor rosszul lett egyedül én voltam otthon, és hívtam az ügyeletes doktort, aki azt mondta, hogy semmi gond nem lesz... na én aznap láttam apámat utoljára. Barátságban voltam apámmal, sosem haragudtam rá. Az egyetlen dolog, amiért mégis nehezteltem, azaz alkohol, de jó és őszinte ember volt, és ezt tőle örököltem. Csak gyenge volt. Na ez volt az a szó, ami szöget ütött pszichológusomban. Miért, gyenge és erős emberek vannak? Hát erre kicsit vártam a válasszal, ugyanis akkor esett le, hogy én tulajdonképpen sokszor kategorizálok így - erős akaratú ember, gyenge ember stb - mi több, ez alapján tisztelek, avagy nem embereket. De tudtam, hogy rossz válasz lenne, ha azt mondanám igen. És valahol rájöttem, hogy a gyengeség és az erő tulajdonképpen mindenkiben benne van, mert valójában az akarat nem tulajdonság, hanem egy életszemlélet, egy megfogalmazott célkitűzés alapján, mindenkibe benne van, csak valaki jobban küzd a céljáért, mert több rá az igénye, valaki kevésbé, mert inkább kényelmesebb. Ezt követően anyámra tértünk át, mert őt is érinti az alkohol. Rá is neheztelek emiatt, és őt is "gyengének" tartom. Ekkor jött a kérdés, miért iszik anyukám? A válaszom, hogy szerintem belesodródott, és nem tudja abbahagyni. Ez bullshit. Van oka. És ez a házi feladatom, hogy ezt átgondoljam. Nem lesz könnyű.

Aztán kicsit visszatértünk a hipnózishoz. Ugyanis saját észrevételem alapján mivel faterom volt jelen, így egészen pontosan bekategorizálható az időpont, amikorra visszarepültem. Olyan 20-21 éves korom környéke, mikor Simivel szakítottunk. És erről eszembe is jutott, hogy mostanában főleg a mostani elszakadás után nagyon sokszor álmodtam Simivel. Kérdezte dokim, hogy milyen kontextusban, és meséltem, hogy mindig intim kapcsolati kontextusban. Ekkor esett le nekem és a dokimnak azt hiszem egyszerre valami. Az összefüggés, a hipnózis az álmaim és a mostani valóságom között. Ugyanaz az életszituáció. A szakítás utáni szenvedés. Ami az életemben csak akkor és most volt/van. Ugyanazt a fájdalmat élem át, ugyanaz a feldolgozási folyamat zajlik fejben, és ez annyira erős, hogy a tudatalattim folyamatosan vetíti ki. Ennek megértése jó dolog, de nem tudom, hogy vezet-e valahová.

Következő alkalom ismét hipnózis lesz, várom már.

*Hipochonderré válásnak általában van egy kiváltó oka, mint pl. egy közvetlen családtag hirtelen elvesztése, vagy súlyos megbetegedése, vagy saját betegség, nem született dolog.

2016. február 27., szombat

Miért fáj?

Túlságosan érzékeny vagyok szociálisan mások iránt. Főleg a szegénység érint meg, és szinte fájdalommal tölt el. Ma reggel elmentem bevásárolni, és egy idős néni állt előttem a sorban, konkrétan emlékszem mit vásárolt. Pár szem krumpli, pár fej vöröshagyma, egy fonott kalács. 384 Ft-ot fizetett. Tudtam, hogy az ebédjét és a mai napi menüjét látom a futószalagon, és kurvára fáj, fáj hogy miután végigdolgozta az életét ez jut neki... segítenék, de azt is tudom, hogy a világ problémáit nem tudom megoldani, és nem jelent megoldást, ha egyszer segítenék. Utálom ezt, és ugyanez az érzés kap el, mikor hazamegyek Simontornyára, valahol fájdalommal tölt el, és nem akarom! Pontosan tudom milyen átélni a szegénységet, mert nekem sem volt mindig ilyen "jó". Miután felköltöztem Pestre, súlyos anyagi problémákkal küszködtem egy fos albérletben, és egy relatíve szemét főnökkel, aki vagy kifizetett, vagy nem. Volt olyan, hogy nem tudtam a telefon számlámat fizetni és ugyanakkor még BKV-n is megbasztak, mert lejárt a bérletem, szóval tudom miről beszélünk, átéltem. Csak fáj. Az empátia, mint adottság nem minden szempontból ajándék, a dolgok túlságosan mélyre mennek. Szeretnék felszínesebb lenni.

2016. február 25., csütörtök

A nyugodt elme / út a boldogsághoz

Eszembe jutott, hogy van egy könyvem buddhizmus témakörben. Még évekkel ezelőtt vettem, és ma rájöttem, hogy eljött a nap, amikorra valójában szántam magamnak. Úgyhogy elkezdtem olvasni. Ugyanis azt hiszem megtaláltam a célt, amit hetek óta keresek. Mikor egy másik személy elveszítése miatt boldogtalan vagy, képes vagy mindent elfelejteni, amit eddig valaha is tanultál, illetve tudtál. Le kell menni a felszín alá, ahol a valódi értékek vannak. És bár emocionálisan vannak sebek, mégis szeretni kell. Jól érzem magam, és nem azért mert elfelejtettem a szenvedéseimet, és lerendeztem a magánéleti fájdalmam, hiszen még mindig visszatér az űr, a hiány, hanem mert már el tudom viselni, és már másról is szól az életem, és ilyenkor elindul valami.

2016. február 24., szerda

Feedback

Mostanában sokszor keresem az életem értelmét, és ma reggel kézzel fogható bizonyítékot kaptam hozzá, aztán rájössz az önsajnálatod közepette, hogy az élet mégis szép! Szeretném ide másolni, hogy este mit írt nekem az egyik kolléganő ügyféloldalról, akinek belépőjegyet terveztem:

"Szerettem volna adni 2 meghívót a holnapi zárt körű vetítésre, no nem azért, mert eladnám a filmet neked, csak azért, hogy lásd, nézd meg. :)"...

Mondanom sem kell mennyire jól esik, mivel én egyáltalán nem számítotam rá, és valahogy úgy érzi az ember ilyenkor, hogy tökre megéri csinálni mindent. És én már ennek is nagyon örültem, erre ma reggel Nikó írt nekem pár sort beköszönésképp, ami mindent betetőzött:

"[ 2016. február 24. 8:04 ]: Van egy erzes bennem
[ 2016. február 24. 8:04 ]: Jo reggelt
[ 2016. február 24. 8:04 ]: Nagyon szeretlek
[ 2016. február 24. 8:04 ]: mindig de most valahogy rad gondoltam es ezt erzem"

És ilyenkor nem tudsz mit mondani. Csak azt, hogy boldog vagy. És tudod, hogy valamit mégis jól csinálsz... főleg, mert te is ezt érzed!

Egyébként hallottam Geszti Pétertől egy megfogó gondolatot:
"Minden hiábavaló, ezért törekedjetek rendületlenül. (Buddha)
Az élet nem azért van, hogy a dolgok sikerüljenek, s a föld, hogy halhatatlanok legyünk, tőlünk függ, rajtunk áll, miattunk jön össze vagy nem..."

Elgondolkodtató. Tökre értem.
És egy saját gondolat a végére, bár nem olyan bölcs, mint buddha, de friss tanulság: akkor fejlődsz legjobban, mikor szarban vagy!

2016. február 23., kedd

800 méteres sprint

Vannak napok, mikor le akarod küzdeni saját magad, 4'55"-el, közel egy kilométeren át.

2016. február 22., hétfő

Tisztázzuk... akkor most túl alacsony, vagy túl magas a mércém?!?

És az a durva, hogy komolyan el kell gondolkodnom, hogy hogyis vagyunk ezzel? Mondták már nekem, "Kata nálad túl magasan van a mérce, nem lesz ennek jó vége", de szembesültem olyannal is pszichológusomnál, hogy rettenetesen alacsonyan van a mércém, ezért szinte nem is vagyok potenciális nő, akiért érdemes harcolni. Szóval? Lehet válogatni (a megfelelő nézőpontból?). Én meg csak egyszerűen meg vagyok keveredve és fogalmam sincs. Egyet tudok csak, hogy számomra mitől tűnik igazán férfiasnak egy férfi. Merthogy ezt számomra egyáltalán nem külső jegyek határozzák meg, mint széles váll, magas testalkat, markáns arc stb, nálam sokkal inkább attól férfi egy férfi, ha egy nőt nővé tud tenni. Klasszikus példák lebegnek előttem, szóval valószínű nem járhatok nagyon messze az igazságtól, van is egy példám, most Valentin napkor Gergő beállított hozzám, hogy menjünk futni, és hozott nekem egy Merci csokit, meg egy Powerade-et, és annyit bökött csak oda, boldog Valentint, tudom, hogy neked fontosak ezek az "ünnepek", teljesen zavarba jöttem, és abban a pillanatban nem is arra gondoltam, hogy húúú milyen jó lesz "bezabálni" a csokit, hanem hogy Gergő igazi férfi, és ez belülről jön, és én boldog voltam, pedig "csak barátok" vagyunk, de én mégis nőnek éreztem magam, és büszke voltam. Ezeket a szerepeket valaha így élték és jó volt nőnek lenni. Ma már szerintem annyira el vannak mosva a határok, hogy lassan nem is releváns, hogy nő vagy-e vagy férfi, megkülönböztetés maximum csak a fizetésben és a testi erőben jelenik meg, de a lényegről generációról generációra fokozatosan kezdünk megfelejtkezni. Örülök, hogy nem a mai tinédzser korosztályba tartozom, hallok néha történeteket a mai szlengekről, meg hogy hogy bánnak a mai tinédzser fiúk a lányokkal, hogy a vécében kúrnak a buliban, majd utána egymás nevét sem tudják, hogy a fiatalok 60%-a HPV-s, hogy a kapcsolataikat fészbúkon élik, a nők már a szelfiken azt sem tudják hogy tekerjék ki a testüket, felülnézetből, csücsörítve, mell kidobva. Ma már a 13 évesekről néha azt hiszem, hogy 10 évvel idősebbek. El fog múlni... a figyelem, a férfiasság, a nőiesség. Őszintén remélem, ha egyszer lesz családom, valamiképpen még tovább tudom adni, mit jelent ez, és hogy a valódi értékeket nem kívül kell keresni, és a szavak nem számítanak, csakis a tettek.

2016. február 21., vasárnap

Zene

Mincike illegáliskodik
Az én életemben mindig is fontos momentum volt. No persze nem annyira, hogy rajongjak DJ-k vagy előadók iránt, hanem pl szeretek zenét hallgatni, akár munkához, akár csak úgy. Inspirál, kikapcsol. Mai napon pont egy ezzel kapcsolatos probléma jött elő, mégpedig hogy emberekhez is társítok zenéket. A felejtési stádiumomban egy olyan szakaszhoz érkeztem, mikor elindult bennem a tagadás, azaz nem akarok rá gondolni semmilyen formában, mert azzal csak mindig tépek egyet a sebemen. Így nem csekkolom se FB-n, se instán, se skype-on. Először nehéz volt megállni, de aztán mostmár egyre könnyebb, viszont amikor meghallok egy zenét, amit vele kötöttem össze (és sajnos tök sok van a mainstream stílusban), akkor jön a menekülés, azonnal kikapcsolni. Ez nem jó így, de egyelőre ez van, még mindig jobb, minthogy végig szenvedni, és belesodródni az önsajnálatba. Gondolom eljön majd az a fázis, mikor már nem fog zavarni. Egyébként tudom, hogy már örökre az övé lesz az a néhány zene, de majd egyszercsak nem fog fájdalmat okozni, mikor meghallom.

Egyébként így vagyok illatokkal is. Nyomot hagynak, nem is gondolná az ember, hogy kikhez milyen illatok kötnek, melyeket sosem felejtek el. Az életben amúgy meg nem mindig csak jó dolgok történnek, és így teljes egész. Aztán talán egy idő után megszépülnek az emlékek.

Tegnap beültünk Nikóval. Egyszercsak a semmiből mondta nekem, hogy meséljem el neki az életpályám, hogyan és honnan indultam, és hogyan jutottam el idáig. Teljesen meglepett ezzel a kérdéssel, mert valójában 100 éve ismerjük egymást, de pontosan nem tudja honnan indultam. Valahol nagyon jól esett, hogy érdekli. Aztán elmeséltem neki elég részletesen a középiskolától kezdve, majd végül azt mondta, hogy ő felnéz rám, ez is nagyon jól esett. Motiváló néha úgy beszélgetni, ami nem csak napi aktualitásról szól, és jó hogy tanulunk egymástól.

2016. február 20., szombat

Önfeláldozás

Ez egyik igen nyilvánvaló, és totál a mindennapjaimban visszatérő sémám. Nagy geci ez a séma, mert ez egy kedves dologba bujtatott önszopatás. Ugyanis legtöbbször van egy mellékterméke, ez pedig a "düh". Ugyanis ez a séma valójában egy megfelelési kényszerből indul (ami gondolom gyermekkorból származik). A legtöbb kórházi ápoló is szenved benne a túlzott szociálissággal. De ezek az emberek sosem boldogok a végén. Valljuk be, az ember önző lénynek született. Vannak egészséges határok (amiket azért illik tartani), de alapvetően mégis önzőek vagyunk, és az önfeláldozás is inkább csak egy játszma, melyben így akarunk köszönetet, figyelmet, vagy visszaigazolást kicsikarni.
A megoldásom nagyon egyszerű, meghúztam a határvonalat, ami nem más, mint a családom és a barátaim. Senki másért nem vagyok hajlandó feláldozni magam, és nem is várom másoktól sem.

Ha mégis belesétálnék, a "düh" a jutalmam :)

2016. február 19., péntek

Hipnózis

A hipnotizálás számomra mindig is egy izgalmas, és misztikus dolognak tűnt, egész életemben vágytam rá, hogy kipróbálhassam. Egyébként megjegyezném, hogy sokkal jobban túl van misztifikálva a köztudatban, mint amilyen a valóságban. Ugyanis tulajdonképpen a hipnotikus állapot egy és ugyanaz az alfa állapottal. Én nem tudom hogy olyankor mi történik az agyban, de valahogy egy réteggel mélyebbre tudunk jutni állítólag, meg ugye a kreatív részét is meg lehet nyitni, na meg akik hisznek a telepátiában és hasonló misztikus dolgokban (én hiszek), azok ugye ebben a tudat állapotban tudnak kibontakozni. Ma vetettem fel ezt a témát dilidokimnál, és hát nem is kellett több, mondta, hogy ha van kedvem, csinálhatjuk. Attól fostam, hogy majd én nem fogok tudni ilyen állapotba kerülni, de azóta rájöttem, hogy bárki képes, mert nem kell olyan nagy trouvaille-ra gondolni, csak egyszerűen lassabb lesz a pulzusod, de egyébként tudatodnál vagy. Semmi olyat nem lehet kiszedni belőled, amit nem akarsz elmondani. És most azon gondolkodom közben, hogy érdemes lenne elkezdenem néha meditálni vagy relaxálni, mert valójában teljesen jól hat az ember idegrendszerére.

Na de, hogy az én személyes hipnotikus élményemről meséljek kicsit, először is úgy zajlik, hogy le kell lazulni, ehhez segít a doki, hogy mire figyeljek, figyeljem a hangokat a szobában, a kinti hangokat, majd a testem lazítsam le, ehhez végig mondja, hogy figyeljem a lélegzetem, milyen mikor beszívom, kifújom, figyeljem a hőmérsékletét, figyeljem a testem lazulását, hogy a kezeim nehezednek stb stb. aztán egyszercsak mondja, hogy képjelzek el egy virágot. Kérdezi milyennek látom? Mondtam mint a gyermek rajzokon, szírmai vannak. Milyen a színe? Rózsaszín. Milyen a közepe? sárga. Milyen sárga? okker sárga. Milyen a tapintása? Puha. Menjek tovább, milyen a szára? mint egy tulipánnak. Van levele? Még nincs, mostmár van, olyan mint egy tulipánnak. Van gyökere? Nincs, vágott virág. Mondja dokim, ha szeretném tegyem vízbe. Mondtam beletettem. Most menjek bele a közepébe. Mit látsz/érzel? Vizes nedves érzés, kicsit hideg, de kellemes. jöjjek ki belőle. Milyennek látom? Ugyanolyannak (de tudom, hogy ott volt egy gondolatom, amit nem mondtam, egy pillanatra mosolygott a virág. Aztán váltottunk helyszínt. Képzeljek el egy rétet. Mit látok. Először egy repce rét ugrott be, aztán egy sima "semmi extra" rét. Mondta a dokim válasszak, hol vagyok? A "semmi extra rét" állandósult. Látok valamit a távolban? Nem semmit, csak a rét. Ha körbenézel semmi? De megláttam a házunkat (simontornyait), és rájöttem, hogy a kertünkben vagyok. Mondta, hogy induljak el valamerre, merre megyek? Felfelé, távolodva  háztól a szőlőbe. Mit látok? Hogy gazos. És egyedül vagy? Abban a pillanatban beugrott a kerítésen egy macska. Chucky, rájöttem, de aztán ő távozott is, de jelen van körülöttem, ez nyilvánvaló. És végülis ennyi, ezután visszaéberített a dokim. persze ez sokkal hosszadalmasabb volt, csak a lényeges lépéseket emeltem ki.

Konklúzió? A virág én vagyok, a víz érzéseket jelent, hogy nincs gyökere, azt is egyéni izlésre bízom, ki mit gondol róla, én szimplán úgy értékelem, ahogyan a vágott virág létét, eltávolítva van a gyökerektől. A virág tulajdonságai én vagyok. Hogy vízbe tettem, gondoskodtam magamról.

A kertünk is önmagáért beszél, ami érdekes, és utólag derült ki, hogy a házban csak apám volt jelen a gondolataim szerint, anyám+tesóm sehol. Ezt még nem tudom hova tenni. A repce rét és csupasz rét közötti választás azt jelenti, hogy úgy értékelem magamban, hogy nem érdemeltem meg a szebbet, a kopárabbat választottam, ez sem véletlen...

Innentől minden második héten hipnózis terápiával folytatjuk, mert ez érdekes, és számomra kevésbé manipulálható, aztán meglátjuk.

2016. február 14., vasárnap

Mikor az illúzió áttér valósággá...

Valentin napi 5. év Facebookon :)
...na akkor érkeztél meg a felejtési stádium legutolsó szakaszába (sztem ez a szakasz sokáig eltart). Azt hiszem ma érzek hasonlókat. Látom a hibákat, hogy hol csúszott el, és mi csúszott el, persze gondolok még rá, sőt igazából álmodok vele többször, de ez már a feldolgozási szakasz. Már akár meg sem változtatnám (azért ez még nem igaz teljesen), de belenyugodtam. És onnan tudom, hogy tényleg ebben a stádiumban vagyok, hogy jönnek az ötletek. Elkezdtem ismét a jövőmön agyalni, hogy hogyan lehetne tovább lépni, és most már tudom a fókusz erősen egy irányba fordítani anélkül, hogy vissza ugranának a gondolataim a nyomoromra. Most egy nagy dologba szeretnénk Lacussal beleugorni. Én magamban már hiszek ilyen téren, és nagyon reménykedem, hogy Lacus se fog az első akadálynál megfutamodni, kicsit félek ettől, mert tényleg nagy dologra készülünk, sok felelősség. Valójában ezért is szeretném, ha nem egyedül kellene végigcsinálni. Most a magánéleti kérdés sajnos teljesen félre lesz téve egy jó ideig, sőt most néha kicsit úgy is látom, hogy amikor volt lehetőség, akkor kurvára nem jutott a dolog semeddig, szóval most nem szeretnék több időt pazarolni. Rettenetesen sok idő és energia ment el a kukába, miközben pedig kellene (fel)építeni a jövőt, hogy nyugdíjasan ne egy szálloda portásaként kelljen dolgoznom, hanem a seggemet süttethessem a Bahamákon.

Szóval első lépés a kutatás, informálódós. Itt a bajom, hogy teljesen funkcionális analfabéta vagyok. Olvasgatom a kiírásokat, csak éppen egy részét meg sem értettem, úgyhogy hét elején erre szánunk időt, hogy együtt meg tudjuk érteni az összes részletet.

Egyébként ma futó napom van. Még előtte vagyok, de hálisten ma nem esik az eső.
Ja igen, és a Valentin nap kapja  be.. :D

szerk.: és ugyanezen a napon Nikóval 5 éves friendek vagyunk FB-n :)

2016. február 9., kedd

33

Éves vagyok. Ma. Életem legszomorúbb szülinapja, és eddig éve is. Nincs vigaszom, igazából elfelejteném az egészet. Csak múljon el. És így is lesz. Barátaimnak nagyon hálás vagyok, mert nem felejtettek el, de egyébként belül csak közönyt érzek, és azt hogy sajnálom, hogy nem tudom megélni. Mélypont nap van.

2016. február 7., vasárnap

Outdoor workout again

Kata visszatért! 

2016. február 6., szombat

Úton

Kezd tudatosulni bennem, milyen szörnyen nehéz dolgot csinálok végig. És egyre biztosabban tudom, hogy a neheze megvan már. Innentől kezdve ismét rájöttem, hogy nem létezik lehetetlen számomra, ami a mentális akaraterő kategóriához köthető. Sokkal jobban vagyok, mint egy hete, ám ha visszagondolok, esküszöm még a gyomromba is beleszúr a hányinger érzés, annyira intenzív volt, tehát hátra nézni nem tudok már, viszont sajnos még előre sem. Azaz nézek én, csak nem látok semmit, nincs semmilyen látkép, vagy ötlet, vagy terv. Vegetáció, rendeződés, ez jellemző a napjaimra. Lassan tisztul, lassan múlik a fájdalom, de azért még fáj, de őszintén érzem, hogy vagyok annyira erős, hogy bármit kibírok, meg amúgy bárki kibír bármit, csak félünk és a félelem eltorzítja a nagyságokat (lásd "Alíz csodaországban").

Egyébként dolgozom hétvégén. Nem bánom. Visszatért a régi rend. Nekem úgy látszik még mindig kicsit erről kell szóljon az életem. Megpróbáltam ezt megváltoztatni, egyelőre úgy látszik nem megy. Talán legközelebb, vagy talán ha majd elérem az életem célját. Viszont az idő nekem játszik, minden egyes nap. Amitől kicsit félek idén, hogy nem fogom tudni megélni ezt az évet, mert folyamatos sürgetés lesz, no meg dorid élet.

Aztán jön a szülinapom, (szintén) félek tőle, és idén nem ünneplem, inkább sebeket gyógyítok, de jövőre akárhogy is lesz, duplán fogok ünnepelni! Ezt megfogadom!

2016. február 4., csütörtök

Terápia #nemtudomhányadik

Nagyon bírom a terapeutám. Azt hiszem ma fordult a dolog, végre nem hátra felé nézünk, hanem elkezdte az igazi terápiát, elkezdett építeni. Iszom minden szavát. Először is rájöttem, hogy hatalmas káosz van a fejemben a kapcsolatokról, az igazi emberi értékekről, a kapcsolatokban előforduló jogokról, és elvárható kötelességekről. Én ezt az egészet egy teljes alárendelődésként tekintettem az utóbbi időben, valószínüleg a párkapcsolati kudarcaim miatt és mert nem tanultam meg, nem voltak gyermekkori valódi kötődéseim, amik a példát mutathatták volna. Egyáltalán nem baj, mert ami előny most, hogy tudom mit csinálok, értem a folyamatot, és az elhangzott alapvetéseket. Ehhez van is házifeladatom. Össze kell foglalnom, mi a minimum elvárásom egy kapcsolatban a szívem mélyén. Illetve most rengeteget jegyzetelt Tomi, szerintem azért mert most sok olyan dolog elhangzott, amiből ő már tud építeni. Az előző 3 alkalmam sem ment persze a kukába, de ott volt egy nagyon erős túlélési terápia szerintem, mikor inkább az együttérzésen volt a hangsúly. Egyébként plusz erőt ad, hogy már érzem az erőm. Továbbra is ez még nem azt jelenti, hogy jól vagyok, boldog meg aztán pláne nem, csak azt hiszem elmúlt a sokk, és elkezdődött az elfogadás, és a belenyugvási szakasz (már ha létezik ilyen tudományos síkon).

2016. február 3., szerda

Már második éjszaka nem riadtam fel...

...és azt hiszem már nincs az a szorongató érzés sem, azt hiszem haladunk. Viszont nem szeretek egyedül lenni a gondolataimmal. Szerintem most olyan vagyok mint egy kullancs szegény barátaimnál. De már lassan oda jutottam, hogy humorizálok saját magam kínlódásán.

Voltam ma Gergőnél hajazni, mert ugye ahogy Chanel mondotta volt: "Minél rosszabbul állnak a dolgaid, annál jobban kell kinézned!" Sok leugrott a hosszból, sztem kb. 10 centi. Így:


2016. február 1., hétfő

Gondoltam egy nagyot...

...és beneveztem az idei félmaratonra :)
Azért ez azt hiszem bátorság, így február 1-én!