Új lélek született

2019.04.22-én, egy nappal előbb, mint a tervezett időpont megérkezett hozzánk Martrin babánk, 3110 grammal, 52 cm-esen, 39+1 héten. Természetesen indult meg a szülés, ami számomra a lehető legjobb forgatókönyv volt, így minden ösztönös/hormonális folyamat magától beindulhatott. Egy hét eltelt azóta, persze nem mondom, hogy életem legkönnyebb hetéről beszélünk, főleg ha a szülést nézem, illetve a császármetszés okozta fájdalmakat kb 3 napon keresztül, majd a szoptatási nehézségeket, amivel indultunk, illetve a kórházi élményeket, ami talán a legszomorúbb élmény volt minden közül. Egyszerűen magyarországon a béka segge alatt van az egészségügy és sajnos a kistarcsai kórház csecsemőosztályának ápolói szakmailag is. Nekem konkrétan majdnem ezen ment el Martin anyatejjel való táplálása a "levesbe". Szerencsémre ezzel ellentétben a védőnőm nagyon profi, neki a stílusával van pici bajom, de igazából ha szakmailag profi valaki, akkor nem érdekel a stílus. Megmentett.

Nagyon boldogok vagyunk, babócika egészséges. Nem síros szerencsére, és ami még ennél is nagyobb szerencsénk, hogy nem hasfájós baba (egyébként a gyerekorvos azt mondta, hogy a hasfájás téma leginkább az első hónap után jön ki), így gyakorlatilag a héten 2 napot leszámítva 1x ébredünk éjszaka szopizni. De ez nem kiküszöbölhető, szóval én nagyon hálás vagyok, mert így hétfőn el is kezdtem újra dolgozni. Persze extra csökkentett mértékben egyelőre, de így vagyok nyugodt, én ilyen vagyok.

Isten hozott kicsi fiam

Ennél nem tudok elképzelni szívmelengetőbb látványt

Felhőcske

39. hét

Ez itt a vége. Nem mondanám, hogy az utolsó hét eseménytelen volt. Az iszonyat sok munkám mellett gasztroenterológián volt egy óriási fellélegzős futam is. Kaptam egy nagyon rossz hírt májfunkció téren (még előző héten), hogy hepatitisz C vizsgálat pozitív lett (konkrét szűréssel jött ki az eredmény), ami az összes megírt forgatókönyvet felülírta volna. Ez csak éppen annyit jelentett volna, ha a megismételt szűrés (ami már magyarország egyik legmegbízhatóbb laborában készült sürgősséggel) is pozitív, akkor konkrétan fertőző betegnek számítottam volna, és még az sem lett volna biztos, hogy a kistarcsai kórházban szülhetek, de ha mégis, az orvosom azt mondta, hogy jelen kell legyen infektológus, gyerekorvos (mert 10% eséllyel fertőződhet is babára szülésnél), és hát persze utána nekem is orvosi felügyelet kellett volna. Ha nem tévedek, akkor most már ugyan gyógyítható ez a betegség, de iszonyatosan drága és/vagy várólistás is... plusz az egész családot végig kellett volna szűrni, és a többiről nem is beszélek. Szóval néhány nap görcsölés után miután már az orvosok konzíliumot hívtak össze, hogyan legyen a szülésem, megérkezett az eredmény. NEGATÍV. A gasztroenterológus dokim (akinek ezúton is iszonyat hálás vagyok, mert nagyon alapos és jó szakember és ezenkívül még lelkiismeretes is - Dr. Máthé András) hívott telefonon, hogy elmondja, hogy minden rendben van, de ha megvolt a szülés, menjek vissza, hogy tudják ellenőrizni, hogy az értékeim visszaállnak-e. Na ez az utógondozás, amit én még nem láttam orvosoknál... mondtam neki, hogy természetesen, és hogy nagyon hálás vagyok neki. Így a heti fő izgalom elhárult végre. Én tényleg azt hittem, hogy ezután már csak simán végigmegyünk a héten, és hip-hop jön a hétfő, mikor bevonulok, majd kedden megtörténik a szülés. De nem. Még egy izgalomnak kellett jönnie. Csütörtök éjszaka mikor az egyik szokásos virrasztásom kezdődött, figyelmes lettem, hogy babuci nem kelt fel velem. Először csak mosolyogtam magamban, hogy ma milyen jó alvókája van, majd egy idő után már kezdett idegesíteni, aztán mondtam Zsoltinak, hogy felébresztem, mert nincs életjel. Mozgattam, szólongattam, lezuhanyoztam, ugráltam, erősebben mozgattam, semmi. Na ez azaz érzés, amit senkinek nem kívánok. 9 hónap után az utolsó héten nincs életjel. Úgyhogy irány a Flór Kórház azonnal. Ahol is nagyon gyorsan sikerült szerencsére bejutni, majd fent a szülészeti osztályon azonnal CTG-re kapcsoltak. Amikor meghallottam Martin szívhangját azonnal besírtam. Ez nem volt kontrolálható sírás, mert ebben benne volt az egész hét a fájdalom és a boldogság egyben. És persze ezt követően szinte azonnal felébredt és elkezdte a szokásos mocorgását. Mondtam neki, hogy ilyet többet ne csináljon velünk, mert ez a legborzasztóbb érzés minden felett. Azóta sem tudom mi történhetett, mi volt az a passzivitás nála, mert azóta visszaállt és ilyet hálisten többé nem csinált.

Így most már készülök a holnapi napra. Nagyon sokan keresnek meg szinte nap mint nap, hogy hogy vagyok, még "egyben vagyunk-e". Jól esik, hogy más is gondol ránk, vagy mégjobb esetben izgul értünk, illetve azt is tudom, hogy ez már a mindennapos időszak, nem feltétlenül kell, hogy minden a terv szerint menjen. De nekem eddig munkában úgy néz ki sikerült. Mindent sikerült leadnom, illetve a túlóráimnak köszönhetően, ha nem is teljes értékű hónapot, de egy nem rossz hónapot sikerült kiviteleznem, így úgymond nyugodt lelkiismerettel indulok az utamnak. Szeretet övez körül, tudom, hogy ilyen talán újra nem is lesz az életemben, de nagyon jól esik. Az élet így már ebben a súlyban és térfogatban nem annyira könnyű. A héten eljött az, hogy a ruháimból már tényleg csak pár darab jön rám, és már pl a cipőt alig tudom felvenni. Szóval ez az út véget ért, ideáig tartott az életem első szakasza. Izgalommal várjuk mit hoz a jövő, milyen lesz azt kimondani, hogy család.

15. hét versus 39. hét

38. hét

Célegyenes. Konkrétan. Időm semmi.

Diabetológia pipa, oké volt végig.
Genetikai UH oké, a meglévő információk szerint babucinál minden rendben. Vannak képek, és ezúttal inkább Zsolti - teltebb ajkak, fejforma meg inkább az enyém.
Méhlepény érett, bevégezte szerepét, meszes, eléggé.

Májfunkciók nem oké... további laborok és vizsgálatok vannak, kihathat szülésre is. (valószínüleg változik a dátum is április 23-ra).
Itthon minden kész.
Munka még a héten végig van (sok).
Súlyom 67,6 kg.

Fáj, avagy ez egy depis post

Van az életemnek egy topikja, amin soha nem fogok tudni segíteni. Néha, mikor szembesülök vele, rettenetes lelki fájdalom kap el, és nem találom a megoldást, sosem oldódik meg, ez pedig az otthoni családom sorsa. Azért írom így, mert már nem ők a közvetlen családom, hiszen van férjem és lassan, ha Isten is úgy akarja kisbabám is. De van egy testvérem és egy édesanyám, akikkel egyre kevésbé tudok mit kezdeni. Annak idején a pszichológusom azt mondta, hogy az egyetlen dolog, amit tehetek, azaz elfogadás. Csak rettenet nehéz, mert fáj. Fáj, hogy semmit nem fogadnak meg, amit én tanácsolok, anyagi segítséget természetesen adhatok, de folyamatosan bizonyosodik, hogy azt sem úgy lesz végül felhasználva, ahogy és amire adom. Az életek így mennek el, nincs haladás, évek alatt is ugyanott. Meg van kötve a kezem, ráadásul mi sem vagyunk túl könnyű helyzetben, hiszen mi is most fogunk az árral szembe menni és megküzdeni a babaneveléssel, és én közben a munkával is, miközben jövőt is kell teremtenünk, mert a jelenlegi körülmények csak egy ideig lesznek megfelelőek. És folyamatos bűntudatom van, ami megmagyarázhatatlan.

Szóval azt érzem, hogy az elfogadás a lehető legfájdalmasabb, egyre nagyobb a szakadék közöttünk, lassan egyes szavak értelme mást jelent nekem és mást nekik. És nem fog megváltozni soha, mert ez a szakadék még csak egyre nőni fog. Az, hogy elvárásaim legyenek, olyan nincsen... talán nem is volt. És nem azon múlik, hogy nekik nincsnenek lehetőségek, hanem egyszerűen csak mint kiderült, nem tudnak jól dönteni. Vannak ilyen emberek, nem tudnak dönteni és inkább tudat alatt ösztönösen a biztos szart választják, vagy a rövidtávon könnyebb megoldást, mert az tűnik a könyebbnek. Rettenetesen más típus vagyok. És én most itt nem minősíteni akarok és nem is megalázni, csak nem akarom titkolni, amit érzek, mert félreértés ne essék, szeretem őket, ha nem így lenne, nem fájna. Sokszor fáradtnak érzem ebben magam, mit tegyek? Hogyan segítsek? Hogyan NE legyen lelkiismeret furdalásom? Ebből nekem csak egy dolog maradt... a tisztelet értéke, és igénye. Tudom, hogy ez az egyik kulcsa a boldog életnek, és ez egy tanulság, ezt tanultam meg az utóbbi 30 évből, na nem azért mert ezt kaptam, vagy mert ezt láttam, hanem mert mindig is ez volt az egyik, ami hiányzott és ezt én éreztem. Ez sem fog változni, hiszen ez is csak akkor tudna változni, ha az ember egyáltalán ezt felsimerné, de nem fogja. A hajó már nem most ment el, és már csak a sodrás van. Mi lesz velük 10 év múlva? Félek ettől is. Erős vagyok, mert muszáj. Az egész életem erre tanított és arra, hogy az biztosan az enyém, amit megteremtek, az én felelősségem nem feléjük kell hasson, hanem a mi kis jövőnk felé, és ebben az egyben biztos vagyok, teljes erőmmel amit csak tudok, mindig meg fogom tenni, ez egy eskü is egyben akár és teljes szívem benne van.

37. hét

Babucika útra kész, legalábbis ezt mondja az applikációm, amit használok, de viccet félretéve a 37. héttől már nem számít koraszülöttnek babóka. Azt nem mondom, hogy eseménytelen napok vannak most is mögöttem, mert persze az összes extrám kísér, amiből a legrosszabb most már egyértelműen a viszketés. Néha már úgy érzem nem alszom semmit éjszaka, vagyis minden éjszaka, minden órában fent vagyok és vakarózom. Na meg persze azért a fekvés sem egyszerű már, de azt még el tudnám viselni. Epepangásra szedem a gyógyszert, és mivel nem jött ki mellékhatás végül, így a héten meg fogja duplázni a doki a mennyiséget, szerdán megyek gasztroenterológiára és kiderül az is, hogy egyéb régebbről hozott epe/májkárosodásom van-e. A héten rengeteg vendégünk volt, de erről egy későbbi postban részletezek, ugyanis azért nem semmi, hogy miket kaptunk és milyen szeretet övez körül...

Megérkeztek a laborok. Az epepangást leszámítva minden eredmény klappol. Voltam védőnőnél, ott is minden oké, vele már csak aznap találkozom, mikor hazajövünk babócával. Hihetetlen, már nincs két hét, vagyis két hét múlva, ha Jóisten is úgy akarja, már anya leszek és talán ehetek végre egy normálisat. Zsoltitól már berendeltem a kórházba szülés utánra egy sajtos-tejfölös lángost :D

Ma reggel a szokásos diabetológiával indítottam. Ez a szeánsz se hiányzik már nagyon az életemből, de még egyszer mennem kell, illetve hát reménykedem, hogy az eredmények továbbra is rendben vannak.

Martin nagyon velem él, ha fent vagyok ő is fent van (éjszaka is), ha megsimizem a hasam, egyből reagál kis mocorgással, ha esetleg neadjisten hangosabban szólok megrúg... érzékeny erre, mint az anyja. Nincsen már helye, a jobb oldalamon folyamatosan látszik szinte az egyik kis lábikója, arra mindig kényszert érzek, hogy jól megfogdossam, annyira kis cuki, ahogy ott dudorodik, aztán olyankor elhúzza :). Csuklás is jellemző még, de talán kicsit kevesebbszer.

Kíváncsi leszek kibírja-e 21-ig, de valamiért azt érzem, hogy végig is kibírná bent... aztán majd a természet megmutatja. A héten lesz még csütörtökön egy genetikai UH is, a leges legutolsó, így nem kell NST-re mennem, ezenfelül jövőhéten még az utolsó diabetológia és az utolsó nőgyógyász/NST check, és vasárnap reggel 8-ra bevonulunk a kórházba. Eddig látom az életem, és gondolom itt történik egy "snitt"... Valaminek a vége, valaminek a kezdete lesz.

Babafal - pipa

És elkészültünk cirmikénk faldekorációjával. Imádom, így már olyan kis babás. Hétvégén Zsuzsiéktól kapunk még ágyhoz forgó játékot, meg egy-két nagyon tutter cuccot, de ez most így nekem nagyon tetszik:

Tegnap voltak izgalmaink, ugyanis reggel megérkezett a laborom és ezzel egy időben hívtak is a Mátyásföld Klinikáról, hogy menjünk be a kistarcsai kórházba, mert megugrottak a májértékek, amik ugye az epepangást okozzák. Egyébként ezzel egy időben az én viszketésem is már egy iszonyú elviselhetetlen szintre lépett, azaz már kb véresre vakartam a bőröm mindenütt és éjszaka kb egy hunyást nem aludtam emiatt. Így bementünk és soron kívül fogadtak és hát most így mégiscsak epepangás a pillanatnyi diagnózisom, és kaptam is rá gyógyszert. Ezáltal ma éjszaka már tudtam aludni, mondjuk úgy felére csökkent a viszketés. 

Cukor eredmény oké továbbra is így a diéta mellett, éhgyomri is és az egy órával utána mért is, illetve a súlyom 67,1 kg volt az előbb mérve. Baba nő, Kata fogy, nem annyira örülök, de több doktor is megnyugtatott, hogy ne aggódjak babóka elveszi, ami neki kell, ő a prior a testben.

36. hét

9. hónap

Na szóval. Jó kis eseménydús időszak volt az elmúlt hét baba ügyben. Voltam kedden gasztroenterológián, ahol is tulajdonképpen annyira jutottunk, hogy lesz a héten egy vérvételem, de az epepangást a doki kizárta, mert annyira viszont nem emelkedettek az értékeim. Voltam dietetikai tanácsadáson szerdán, ami viszont zseniális volt, rengeteg információhoz jutottam az egy órás tréning alatt, hogy mit hogyan kell JÓL csinálni, akár diétakor, akár majd ha fogyni szeretnék. Illetve itt is megerősítettek, hogy jók az értékeim, úgyhogy a szó klasszikus értelmében nincs parára okom cukor téren (súlyom egyébként 67,5 kg). Csütörtöki kórház látogatást az utolsó pillanatban a dokim felesége SOS-ben egy órával a látogatás előtt lemondta (valszeg bejött egy szülés dokimnál), úgyhogy sajnos ez már nem is lesz bepótolható.

Ezenfelül hétvégén voltak hasszúrásaim és allergikus kipirosodásaim a szám körül, dokim szerint most már bármi ilyesmi előfordulhat, baba ráfekszik valamire, megnyom egy idegvégződést stb, csak kicsit parás volt, hogy csupa vörös lett a fél arcom.
És végül, de nem utolsó sorban, volt ma egy hosszabb nődokis szeánszom. Az utolsó labor, Streptococus, hüvelytisztasági teszt és NST vizsgálat (ami a baba szívhangját ellenőrzi, meg a reakcióit, hogy izgalmi állapotban jól változnak-e az értékek). És hát az ítélet, hogy akkor most mi legyen a herpesz kérdéssel. Én nagyon izgultam ezen, hogy mindenképpen felelős döntés szülessen ez ügyben, mert nagy a tét, és szerencsére az orvos ugyanúgy gondolkodott mint én. Azaz felkínált két opciót, vagy kikérünk egy új bőrgyógyász orvosi szakvéleményt és arra hivatkozva lesz császár vagy nem császár, vagy marad a császár és semmi kockázatot nem vállalunk, mert hát tulajdonképpen a HSV1-es víruson átesett a szervezetem és előfordulhat, hogy az okozhat a háttérben dolgokat, illetve ha meg nem ez a hunyó, akkor meg ugye nem tudjuk továbbra sem, hogy mi az. Hát én egy pillanatig nem gondolkodtam, ugyanis a bőrgyógyász véleményről annyi jutott eszembe, hogy eddig 3 év alatt rengeteg mellélövéssel nem derült ki pontosan mi a bajom, így kis esélyt látok rá, hogy most így huszárvágással hirtelen miden megoldódik tutira, úgyhogy maradtunk a császárnál. Ennek megfelelően eljött az idő, hogy kiderüljön Martin baba születési időpontja, ami nem más, mint április 21. (húsvét vasárnap) lesz... bizony-bizony 20 nap, és ha Isten is úgy akarja szülők leszünk. Mivel a Kistarcsai kórházat éppen felújítják 4 nap helyett valszeg csak 2 napig leszek bent (ezt nem feltétlen bánom), viszont pont emiatt a körülmény miatt kérdéses, hogy melyik műtőbe kerülök, illetve hogy lesz-e magán szobánk. Ez mondjuk elég morbid, dehát ez van... most mit csináljak?!
A szülés időpontja munka téren tökéletes, na nem mintha aznap már dolgozni szeretnék, csak nekem mindenképpen biztonságosabb, ha még nem is dolgozom, hogy elérhető legyek, mert ügyfélnek bármire is lehet szüksége, akár egy forrásanyagra, vagy csak egy szimpla kérdés, amire akár telón is tudok válaszolni. Szóval ez így mindenképpen kedvező az én lelkiismeretemnek.
Aztán fontos adatok: babó súlya 2800 gram körül van (+/- 300 g) már érett a születésre, méhszáj továbbra is zárt (Cg: 3000), magzatvíz átlagos,  méhlepény lassan kezd érett lenni, azaz már látszanak rajta kis foltocskák, tehát már 2-es szintre lépett, dehát ez normális is már itt a végén.

Töményen ennyi. Még fel kell fognom, hogy ez már tényleg a célegyenes, és már csak a heti diabetológiai vérvételek, egy genetikai UH, és egy nőgyógyászati chehck (+NST) van vissza. Várom már az utazás végét, de ugyanakkor félek is rendesen, hogy minden rendben legyen.