Már egy jó pár éve szabad emberként élek, erre most jöttem rá (ismét). Ugyanis, tényleg mondhatom, hogy kiegyensúlyozott, már-már magabiztos emberként létezem évek óta, viszont ma reggel elég nagy felismerés történt saját magamban...
Tegnap kezdtük a bölcsődét és én kezdtem a beszoktatást Marcival. Nos, elmondhatom, hogy a gyerekem tulajdonképpen az első napot úgy fogta fel, mintha játszótéren lett volna, velem ellentétben. Én teljesen összetörtem. Először is rájöttem, hogy az összes szorongás feltört bennem, amit az iskolarendszer okozott. Itt van nálam valami mélyen, amit nem tudok, hogy micsoda, de amint egy ilyen intézménybe lépek, elmegy az összes önbizalmam, és még a retorikám is átmegy egy nyökögésbe. Az egy dolog, hogy mindennek és mindenkinek alárendelem magam, de szorongóvá és kívülállóvá válok, mintha nem akarna befogadni a közösség, vagy nekem nem járna az ottlét. Persze három különböző helyen megkérdezték, miért apuka fog beszoktatni és én nem győztem magamat exkuzálni, hogy én dolgozom. Szóval vannak bajok, és ezt a pszichológusom anno nem piszkálta meg. Már nem is vagyok biztos benne, hogy ez valaha is ki fog-e derülni, de biztos vagyok benne, hogy Marci élete folyamán ezekbe az intézményekbe ez kísérni fog. Szerencse, hogy ő nem én vagyok, szóval nagyon bízom benne, hogy neki nem lesznek hasonló élményei és szorongásai, de amint ezt észreveszem, biztosan változtatni kell. Illetve nagyon kell figyelnem magamra, hogy akaratlan ne menjen át az érzett félelmem és ne ültessem belé.
Ma hazafelé jövet elsírtam magam (pedig Zsoltival hagytam őt ott, nem is egyedül). Rettenetes anyának éreztem magam, és az egész mindent szarnak éreztem, úgy éreztem nem jól csinálok semmit.
