Van az a pont az ember életében, mikor leesik, itt most az eddigi életednek vége.
Persze alig várod, hogy induljon az a bizonyos második szakasz, de akkor is. Ez az a pont, amikor felfogod. Ahogy vesszük manónak a cuccokat egyre jobban érzékelem, hogy az egó múlik el, már nem vagyok saját életem főszereplője. És ez innentől a logika alapján hatványozódni fog, mert ez még csak a bevezetés. Hogy nehéz-e? Tulajdonképpen nehéz, mert tudom, hogy örökre szól. Nem leszek már soha az a szabad ember, aki adhoc programokat szervez, sem az aki a bulinak él (mondjuk az már egy ideje egyébként sem voltam). Innentől már az egóm másodhegedűssé válik. Persze őszintén, mikor ezt mondom, nem arra gondolok, hogy innentől én már az igénytelenség forgatagába készülök, hanem csak azt, hogy lesz valaki, aki felülír mindent. Félek a véglegességtől, félek, hogy rosszul fogom csinálni. Félek, hogy folyamatosan fáradt leszek és erőtlen. Ezek félelmeknek aztán lehet kiderül, nincs is olyan jelentőssége, mint azt gondolom és majd a logisztika mindent könnyedén megold. De az biztos, hogy lesz egy új felelősségünk. Ha őszinte akarok lenni, talán nem is bánom, hogy 36 évesen jutottam el eddig. Nem korai ugyan ez igaz, de valahogy volt az életemnek mindig is aktuális dolga és csak most jött el az idő. Azt mondják fontos az embernek, hogy kiélje magát, mert innentől a lehetőségek csökkennek, na ettől is félek, hogy nehezen fog menni az átállás...
Szóval itt most valaminek végérvényesen vége. Még nem tudom, hogy sírnom kell-e utána, vagy ez lesz életem leggyönyörűbb része, az viszont biztos, hogy a várandósságom (a félelmeimet leszámítva) maga a csoda. Egy iszonyúan kiegyensúlyozott, boldog és pozitív időszak, tele szeretettel a baba iránt, Zsolti iránt és még a világ iránt is. A munkámban is sokkal kevesebb a stressz... vagy csak szimplán másként kezelem.
Nem lehet felkészülni, ez a változás egyszerűen be fog robbanni. Nem beszélve nőiességem leépüléséről, amit majd a császármetszés, szoptatás, és a szülés utáni túlsúly fog mentálisan okozni. Már most is érzem, félek attól is, hogy majd mit tudok a régi formámból visszaállítani. Félek, hogy Zsoltinak esetleg majd nem fogok úgy tetszeni, és majd ő ugyan sosem fog szólni, de benne lesz legbelül.
Viszont ugyanakkor csak így tudom elképzelni az életemet hosszú távon értelmesnek, hogy legyen család, legyen akiben látom a jövőt, legyen akit látok felnőni, és majd nagyszerű beszélgetéseket folytassak vele, akinek majd egyszer láthatom ahogyan ő is családot alapít, ez az élet valódi értelme, ez a legmeghittebb része, nem a munka, karrier, pénz, és a nem múló fiatalság.
Szóval nem egyszerű, hullámvasút, jó ha tudomást veszünk ezekről a félelmekről, mert léteznek, aztán jöhet megint a szokásos közhely: "az idő majd mindent megold".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése