Elszakadási útmutató

Létezik a szakításra egy irtózatosan nagy félremagyarázó hasonlat. Ez pedig a következő: amikor szakítasz olyan, mint amikor meghal egy hozzátartozód. Bár a logikát értem, de nem igaz. Rettenetesen félre visz ez a hasonlat. Egy barátommal beszélgettem ma erről a témáról, mert ugye sajnos nálam aktuális a témakör, de nem stimmel az elmélet, és meg is van helyette a teljesen pontos hasonlat, ami viszont szerintem minden szempontból alátámasztható és logikus. A szakítás olyan, mint egy káros szenvedélyről leszokni. Ezt most csak az tudja átélni, aki már túl van egy ilyenen, és megvan hozzá az élettapasztalat. Ugyanis ha nagyon mélyen belegondolunk a párkapcsolat is egy addikció, egy függőségi viszony. Persze ez a szó elsőre pejoratív értelmet asszociál, hiszen gondolom mindenki a társfüggőségre gondol elsőre, de én nem arra gondolok. A lényeg az, hogy már átéltem egy káros szenvedélyről való leszokást, tudom a tüneteket, ismerem a folyamatot. Így azt hiszem, képes vagyok leracionalizálni azt a folyamatot, ami most bennem zajlik, ezt az elengedési folyamatot. Első és legfontosabb szempont, hogy az idő 100%-os gyógyulást hoz, ami tök szép kilátás, még a nőgyógyászati műtétemnél is csak 95% volt a százalékos sikerarány. A második az, hogy a legrosszabb része a felfogás időszak, amikor még Te magad sem hiszed el, hogy képes vagy egy életre lemondani a káros szenvedélyedről (esetünkben egy személyről). Tudom, hogy ez a része az első időben csak részlegesen megy, tehát nem is haragudhatok magamra, ha nem sikerül tisztán abszolválni. Aztán jön a következő szakasz elég gyorsan, amikor még iszonyú sokszor eszedbe jut, és vigyáznod kell, hogy ne jöjjön gyengébb pillanat, mert mindent el lehet rontani vele. Ebben a szakaszban fontos a lelki erő, és az hogy valóban tovább akarj lépni. Egyébként egy szakításnál nyilván lelki értelemben más érzéseket élünk át, én most maga a működési mechanizmust hasonlítom csak. És mivel én mondtam már le káros szenvedélyről tudom a saját sarokpontjaimat. Tudom, hogy két hónapnál már jóval könnyebb, és tudom hogy egy évnél már nyoma sincs a szenvedésnek, sőt igazából akkor már nem gondolok rá. Most a köztes időszakot kell könnyebbé tenni, főleg az első szakaszt. Erre mondom, hogy azt kell csinálni, ami örömet okoz, egyébként tök gáz, hogy 32 évesen osztom erről az észt, és ha ezt tudtam volna gyerekkoromban, valószínű nem lennék rá büszke, mert nem úgy képzeltem, hogy ilyen témák lesznek aktuálisak az életemben, dehát ez olyan, mint a betegség, nem kívánságműsor, és könnyebb ha el tudod fogadni a létezését. Ami nekem a legnehezebb része bevallom, az elengedés. Őszintén kimondani, hogy nincs értelme tovább csinálni és következő lépésként előre nézni. Ilyenkor az agyaddal felül kell írni az emocionális énedet. Azt az oldalt, amely ugyanolyan erővel bír, mint a racionális éned. Szóval ez egy nagyon kemény harc. És fontos még, hogy pozitívan nézz előre, ne kudarcot láss, hanem lehetőséget. No, hát kurva nehéz, nekem ezzel még nem is sikerült megküzdenem, egyelőre a sémáim "örülhetnek", mert kaptak egy szép kis visszaigazolást, erősödhetnek. Szóval azt hiszem itt tartok a folyamatban. De legalább elindultam, és én már felfelé megyek. Ilyenkor jó, ha az embernek jó munkája van, vagy jó életcéljai. Ennyi, és nem elfelejteni: kell sírni, ha kell sírni!!!