Telnek a napok. Szerencsére a sportról nem felejtkeztem meg, bármennyire is rosszul érzem magam. Ma megyek a szemöldök és a szemhéj tetkómat korrekciózni. Nagyon jól sikerült egyébként mind a kettő. Teljesen természetes lett, és ma elvileg a szemöldökbe ahol hiányoznak szálak, oda behúz pár 3D-set, hogy úgy tűnjön sehol sem hiányos. De valójában engem ez nem érdekel, mint ahogy valójában semmi nem érdekel. Tegnap történt egy felismerés bennem a legrosszabb forgatókönyvre (egy instagram fotó alapján), ami úgy tűnik bekövetkezett, úgy éreztem ki szeretnék futni a világból, de nem baj, így kellett lennie, most mélyen vagyok még, de előbb-utóbb ki fogok jönni, én biztosan nem maradok langyos fosban, mert nem demokratikusan eldöntötték helyettem, nekem ha tetszik, ha nem végig kell csinálnom, mert nincs választási lehetőségem. Szinte minden nap úgy érzem, hogy ma van a mélypont, de valójában egy hullámvasúton vagyok, jobb és rosszabb váltakozik. Mindentől félek a szívem mélyén, és még mindig nem fogytak el a könnyeim. Hálás vagyok a barátaimnak, akik felismerték, hogy esendő vagyok, és nagyon vigyáznak a szavaikra, hogy ne bántsanak, és mellettem állnak, mert azt hiszem tényleg szeretnek. De valahol ez mégis olyan, mint a halál... egyedül kell végigcsinálnod. Az összes démonoddal meg kell küzdeni, és folyamatosan jelen van a legszemetebb démon, a remény... mert ő hal meg utoljára, nem igaz?
Egyébként sok tulajdonságot megtanultam a szeretetről, és emiatt nem mondhatom, hogy kárba veszett idő volt. Megtanultam, hogy nem szégyen szeretni, nem szégyen vállalni. A szeretet önmagában nem fáj, sőt a legmagasabb szintre emel, mikor tiszta és kétoldalú. A fájdalom akkor van, ha nem találja meg a másik pólust. Szintén most tanultam meg, hogy folymatosan változik a mértéke és a minősége, mikor már azt hiszed nincsen, vissza tud térni, nem egy elkönyvelt állapot. Hogy szeretetet adni-e jobb vagy kapni, ez egy hülye kérdés, a lelki biztonságot az adja, ha kapod, de nekem adni is ugyanolyan, sőt igazából ha bennem van, akkor belőlem árad folyamatosan, akkor is ha nem akarom, mert az emóció egy magasabb rendű erő szerencsére, különben már kihaltunk volna mi emberek, mert mi mégis rejteni akarjuk és megszüntetni, hogy ne érhessen sérülés, de századjára is az a konklúzióm, hogy a fájdalom is jobb mint a közöny, amikor semmi nem történik érzelmileg, csak létezel és minden csupán valami féle rutin. Aztán tévedhetek persze, ez csak egy szubjektív látásmód, mindenki úgy ítél, ahogy él, vagy ami a személyes hite, én nem mondom meg senkinek mi a jó.
A remény. A legnagyobb és legálságosabb démon. Néha persze a győzelem előfutára és ez benne a legkiálhatatlanabb, olyan mint Júdás, elárul, megvezet, és mint egy parazita, kiirthatatlan. Néha hálás vagy neki, néha gyűlölöd, de mindig csak utólag tudod megmondani, mit érzel iránta. És csak a kritikus időszakban bukkan fel, mikor kétségek kerülgetnek.
Megtörtem, engem egy olyan ember dobott el, a lehető legméltatlanabb formában, aki reményt adott az életbe vetett hitembe, és akibe minden porcikámmal hittem. Vállalom az éréseimet, minden körülmények között, aztán majd egyszercsak elmúlnak, vagy ki tudja napról-napra múlik, és egyszer majd csak elfogy, hogy aztán új érzések léphessenek helyébe.
Méltóság. Van az a szint, mikor elveszíted? Van. Egy szerelem elveszítése pont ilyen. Nem lehet méltó módon távozni belőle, vagy ha megteszed, akkor az visszafolytásokkal történhet, ami pont az egészséges működés ellentéte. Az egészséges működésben az ember megéli és kifejezi az érzéseit. Méltóságban elsétálni azt hisszük bármit is számít, mert erre tanított meg a társadalom minket, de én ebben is mást hiszek, vannak olyan helyzetek az életben, amelyek elve nem méltóak, mint amikor egy betegségben szenvedsz és az megfoszt az emberi mivoltodtól, vagy mikor az történik mint velem, elveszíted azt, akit a legjobban szeretsz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése