Illúzió

Húsvét van, család, ünnep, találkozások. Mostmár egy ideje szeretem ezeket az ünnepeket, mert valahogy elkezdtem valamit átérezni az idősek viselkedéséből, ami a megértéshez segít közelebb. Elkezdtem értékelni ezeket a perceket. Látni őket, ahogy aranyosan megpróbálnak viccesek lenni és kedvesek. Sok szó esik a múltról. Szeretem hallgatni. Valahogy mostmár egyre többször az jut eszembe, hogy mi lesz nélkülük. Minden más lesz. Rosszabb. Ez a szeletke múlt, ez a szeletke illúzió tart össze minket. Talán az egész családot. Papám 86 éves. Ír. De még hogy. Mikor a kezembe kerül, azt érzem, hogy úgy elolvasnám, és még most is csalódást okozok neki, nem merem azt mondani,hogy adja nekem kölcsön, hadd olvassam át. Várok, arra várok,hogy ne tudja, hogy érdekel... félek tőle. Egy életen át félre ismertek és már felesleges ezt megváltoztatni. Vállalom. Vállalom, amit rólam hisznek, mert már késő a változáshoz.... hát ez jár a fejemben és közben könnyezem, mert egy dolgot tudok, jó emberek én csak fele olyan őszinte és jó szeretnék lenni, ha már úgy lenne, semmi baj nem lenne. Velünk van a baj. A generációnk egy fos... valami ilyesmi.