39. hét

Ez itt a vége. Nem mondanám, hogy az utolsó hét eseménytelen volt. Az iszonyat sok munkám mellett gasztroenterológián volt egy óriási fellélegzős futam is. Kaptam egy nagyon rossz hírt májfunkció téren (még előző héten), hogy hepatitisz C vizsgálat pozitív lett (konkrét szűréssel jött ki az eredmény), ami az összes megírt forgatókönyvet felülírta volna. Ez csak éppen annyit jelentett volna, ha a megismételt szűrés (ami már magyarország egyik legmegbízhatóbb laborában készült sürgősséggel) is pozitív, akkor konkrétan fertőző betegnek számítottam volna, és még az sem lett volna biztos, hogy a kistarcsai kórházban szülhetek, de ha mégis, az orvosom azt mondta, hogy jelen kell legyen infektológus, gyerekorvos (mert 10% eséllyel fertőződhet is babára szülésnél), és hát persze utána nekem is orvosi felügyelet kellett volna. Ha nem tévedek, akkor most már ugyan gyógyítható ez a betegség, de iszonyatosan drága és/vagy várólistás is... plusz az egész családot végig kellett volna szűrni, és a többiről nem is beszélek. Szóval néhány nap görcsölés után miután már az orvosok konzíliumot hívtak össze, hogyan legyen a szülésem, megérkezett az eredmény. NEGATÍV. A gasztroenterológus dokim (akinek ezúton is iszonyat hálás vagyok, mert nagyon alapos és jó szakember és ezenkívül még lelkiismeretes is - Dr. Máthé András) hívott telefonon, hogy elmondja, hogy minden rendben van, de ha megvolt a szülés, menjek vissza, hogy tudják ellenőrizni, hogy az értékeim visszaállnak-e. Na ez az utógondozás, amit én még nem láttam orvosoknál... mondtam neki, hogy természetesen, és hogy nagyon hálás vagyok neki. Így a heti fő izgalom elhárult végre. Én tényleg azt hittem, hogy ezután már csak simán végigmegyünk a héten, és hip-hop jön a hétfő, mikor bevonulok, majd kedden megtörténik a szülés. De nem. Még egy izgalomnak kellett jönnie. Csütörtök éjszaka mikor az egyik szokásos virrasztásom kezdődött, figyelmes lettem, hogy babuci nem kelt fel velem. Először csak mosolyogtam magamban, hogy ma milyen jó alvókája van, majd egy idő után már kezdett idegesíteni, aztán mondtam Zsoltinak, hogy felébresztem, mert nincs életjel. Mozgattam, szólongattam, lezuhanyoztam, ugráltam, erősebben mozgattam, semmi. Na ez azaz érzés, amit senkinek nem kívánok. 9 hónap után az utolsó héten nincs életjel. Úgyhogy irány a Flór Kórház azonnal. Ahol is nagyon gyorsan sikerült szerencsére bejutni, majd fent a szülészeti osztályon azonnal CTG-re kapcsoltak. Amikor meghallottam Martin szívhangját azonnal besírtam. Ez nem volt kontrolálható sírás, mert ebben benne volt az egész hét a fájdalom és a boldogság egyben. És persze ezt követően szinte azonnal felébredt és elkezdte a szokásos mocorgását. Mondtam neki, hogy ilyet többet ne csináljon velünk, mert ez a legborzasztóbb érzés minden felett. Azóta sem tudom mi történhetett, mi volt az a passzivitás nála, mert azóta visszaállt és ilyet hálisten többé nem csinált.

Így most már készülök a holnapi napra. Nagyon sokan keresnek meg szinte nap mint nap, hogy hogy vagyok, még "egyben vagyunk-e". Jól esik, hogy más is gondol ránk, vagy mégjobb esetben izgul értünk, illetve azt is tudom, hogy ez már a mindennapos időszak, nem feltétlenül kell, hogy minden a terv szerint menjen. De nekem eddig munkában úgy néz ki sikerült. Mindent sikerült leadnom, illetve a túlóráimnak köszönhetően, ha nem is teljes értékű hónapot, de egy nem rossz hónapot sikerült kiviteleznem, így úgymond nyugodt lelkiismerettel indulok az utamnak. Szeretet övez körül, tudom, hogy ilyen talán újra nem is lesz az életemben, de nagyon jól esik. Az élet így már ebben a súlyban és térfogatban nem annyira könnyű. A héten eljött az, hogy a ruháimból már tényleg csak pár darab jön rám, és már pl a cipőt alig tudom felvenni. Szóval ez az út véget ért, ideáig tartott az életem első szakasza. Izgalommal várjuk mit hoz a jövő, milyen lesz azt kimondani, hogy család.

15. hét versus 39. hét