Döntések avagy az "eltántorítók" kísérletei

Ez a post-om kicsit lélektanibb lesz mint a többi, mert egy ideje már foglalkoztató dologról szeretnék beszélni. Ez a post nevek és személyek nélkül fog megíródni, mert nem haragról és bármily fikáról van szó, hanem egyszerűen csak rólam, tehát nem a "ki?" kérdése a lényeges, hanem a felvetülő kérdések megismerése, és talán miután kiírtam magamból, ezek megválaszolása... a mai napon ért pár inzultusnak nem nevezhető inger az életem döntéseivel kapcsolatosan és ez igencsak elgondolkoztatott, hogy vajon ennyire nem tudok szocializálódni és másként látom a saját világomat mint "mások"?! Persze kapásból tudok is egy önigazoló érvet hozni, hiszen nem kell továbblátni csak nézzük meg az életünket "másokkal" (boldogságunkat - a szónak a NEM párkapcsolati értelmében). Ha ebbe belegondolok egyből önigazolást látok, hogy nem hibázom, mert alapvetően jól érzem magam és tiszta-/őszinte lélekkel érzem jól magam és egyébként is felvetül, h "nem az a lényeg mit mond, hanem ki mondja".
Csak h sztorija is legyen a dolognak, annyit elárulhatok, hogy jelen pillanatban több fontos projektem is van ahol döntések elé kerültem, innen indul minden.
...Beszélgetésekről beszélek, bizonyos személyekkel, ahol most már több ízben igen érdekes reakciókkal szembesültem. Első körben megosztanám a legmeghökkentőbbet, amit egy családtagom mondott rólam: "nekem már túl sok az önbizalmam". Ez igaz? Hát elárulom, hogy nem, hiszen ellenkezőleg: kóros önbizalom hiányban szenvedek, inkább ezt a szót behelyettesíteném egy mondatra: vannak tapasztalataim, amit saját bőrömön súlyos árral fizettem meg, így kikerülök bizonyos buktató helyzeteket... ez nem önbizalom, pusztán erős öntudat. A fejlődési szakasz egy bizonyos lépcsőfoka, ami megkülönböztet egy buta embert egy némiképp "gondolkodó" embertől. Következésképp nem feltétlen becsülöm azt az embert, aki nekifutásból fejjel rohan a falnak, néha naivitás azt hinni h van kiskapu, mert néha nincs... butaságnak tartom keresni és erre fordítani az energiánkat.
...Következő tapasztalatom egy bizonyos fokú vakmerő bátorságról szól, egyesek az én életemben tapasztaltabbak, mint én magam. Nehéz példa nélkül beszélni. De itt olyan dologról van szó, amit mindenki megélt már...egyszerűen egyáltalán nem értem, hogy oly bátor módon hogyan minősíthetjük egymást, hogy "ne tedd, mert nem lesz jó neked", vagy "tedd mert ez meg ez fog történni"... és legfőképp egy dolgot nem értek, miért hiszik XYZ azt h egyszerűen kiszolgáltatott helyzetben élek. Max akkor lennék abban, ha szándékosan alárendelném magam, pont ebből szeretnék kitörni. Bárhonnan nézem, nem érzem kiszolgáltatottnak magam és kockáztatónak sem.
Akkor adódik a kérdés, mit hallgatok más véleményére? Hát az a röhej, kezdem azt érezni, hogy nem is hallgatok, és mióta ez így van, kevesebb a hiba és több a siker. Ez nagyképűnek hangzik így, pedig nem annak szánom, csak egyszerűen úgy érzem, egyre kevesebb az olyan ember aki igazán ismer és aki előtt nem kell a hülye gyereket játszanom. Mióta a munkámban sikeresebb vagyok, elindult egy más jellegű kasztrálás is, amit most nem részleteznék, csak egyáltalán megjegyzem, hogy van.

So... nem tudom, a mai megoldás elmarad, a barátok megmaradnak, a vélemények szelektálódnak.
És a végén alig várom már a rossz döntéseket követő legbarátibb imádott mondatot: "Én megmondtam"! ...hehehe köszi :).