Nehéz, de el kell engednem ezt az évet. Rákérdeztem fő ügyfélnél, hogy ebben az évben maradnak-e a jelen kilátásaink és azt mondta, hogy csak remélni tudja, hogy lesz változás, de nem tud ígérni. Így sajnos akárhogyan is nézem, mivel ők a fő bevételforrásom, el kell engednem az elvárásokat magammal szemben is, meg az életterveimmel szemben is. Maradunk ahol vagyunk, más dolgokkal kell most foglalkoznom. Nehezemre esik, mert nagyon szeretem, ha megvan a dinamika, rövid az élet, utálom, ha még ezt is pazaroljuk. Viszont ugyanakkor mindig rájövök, hogy az élet tanítóleckéi, "11. órái" nem funkció nélküliek, kell tanulni belőlük. Általában megvan a balansz, nem tud csak jó vagy csak rossz történni, és ez (ahogyan az eddigi tapasztalatok is mutatták) fordulni fog, bármelyik irányban is vagy éppen. Nekünk most szarul jön ki minden, mert egyébként is nehéz időszakban vagyunk a kis porontyunk miatt is. Zsolti GYEDen, én dolgozom. Már önmagában ez a felállás is rettenetesen megterhelő mindkét félnek, hiszen a férfiaknak ez egy nehezebb feladat (türelem téren), nekem meg szétszakadós, mert hát nyilván nem csak a munkáimat végzem a gép előtt, mikor pontosan tudom, hogy a gyerekemnek most nagy szüksége van az anyjára is még. Marci a nyertese egyelőre ennek a helyzetnek, hiszen most mindketten nagyon sokat vagyunk vele, és emiatt a szívem boldog, de az eszem meg tudja, ennek az ára egy év az életünkből.
Mindösszességében én már szeretnék fél év múlva lenni, mert még igazán ősszel fog ránk sok izgalom várni, mikor Marci bölcsibe kerül, illetve mikor Zsolti visszamegy dolgozni. Nem látom még pontosan, ki tudunk-e alakítani egy olyan tartható rutint, ami hagy minket élni, és nem csak túlélni? Na ez még egy feladat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése