Terápia. Az utolsó.

Mai nappal - ha nem is örökre, mert ugye "soha ne mondd, hogy soha" - lezárult egy korszak. Ma befejeztem a terápiámat pszichológusomnál. Az ilyen változásoktól mindig kicsit tartok, de hosszas mérlegelés, és közel 4 hónapos kiegyensúlyozott élet és párkapcsolat során úgy éreztem megérett az idő. Nem lehet szavakba önteni mennyit adott nekem ez a terápia, azt hiszem nem kevesebb múlott ezen, mint hogy most elmondhatom, boldog vagyok, és azt hiszem soha nem éreztem ilyen mértékű egyensúlyt az életemben. Erősödtem. Persze szerencse is kellett hozzá, de vissza nézve egy nagyon kemény időszakot csináltam végig úgy, hogy kihoztam belőle a maximumot. Ez rettenetesen sok önhitet ad. Hogy higgyek az ösztöneimben, higgyek a megérzéseimben, és hogy sose féljek kimutatni az érzéseimet. Az élet szép, csak észre kell venni a szépségét. Nagyon megható volt a mai alkalom. Azt mondta a pszichológusom, hogy úgy érzi, hogy a döntés jogos, látja ő is a változást. Elővette a jegyzeteit az első alkalomról, és végig mentünk a fontos pontokon, és újra feltette a kérdéseket. A válaszok változtak. Ehhez kellett, hogy ezért én is dolgozzak. Én bevallottam, hogy úgy jöttem az első alkalomra, hogy szerettem volna a változást, de nem is mertem elhinni, hogy sikerülhet, és sikerült, nem vagyok magányos, és azt érzem, hogy mindenem megvan, amire egy ember vágyhat lelkileg. Stabilnak érzem magam, és optimistának. Volt benne meló, mert Tominak (a pszichológusnak) sikerült egy olyan időszakot kifognia nálam, ami a leghardabb, ripityára törték a szívem, és ő ezt a folyamatot végig nézte. Teltek el hetek, mikor azt hittem, hogy nem megyek előre, de ugyanakkor racionálisan meg úgy éreztem, hogy egyetlen út létezik, és az idő nekem dolgozik. Szóval nagyon nehéz volt ma nekem, mert megszerettem Tomit, hiányozni fog, de így az egészséges, ahogyan egy gyereknek is, nekem is eljött a pillanat mikor el kell engedni a kezem, és nem utolsó sorban most már van mentális támaszom, aki egyben a szerelmem is.