Ez egy elmélkedős poszt, szubjektív, és nem tartalmaz egyetemes igazságokat...
Mostanában van némi időm foglalkozni saját magammal és kicsit elmélyedni a múlt történéseiben, megérteni saját cselekedeteim, reakcióim, gondolataim, felismerve mi is benne a fejlődés. Mindig empatikus embernek gondoltam magamat, teljesen "anti" nárcisztikus jegyekkel. Az egyik vezető dolog, amit utálok, és végtelenségig megbocsájthatatlannak érzem, amikor idő megy el úgy, hogy nincs benne megélés, és ebből nagyon sok volt sajnos az elmúlt években, meglehetősen fel is gyorsult az idő, és csak azt veszem néha észre, hogy már megint eltelt egy év, és nem érzem a változást, és ha már nem valósultak meg az álmaim, akkor később már nem lesz értelme, mert így éltem le az életem nagy részét, ahogy most vagyok. De ez egy felszín, nem ez a lényeg, ezek csak vágyak.
Akkor is végbe megy a fejlődés, amikor "csak élünk", mikor nem vagyok tudatos "időszakomban", ugyanis ezek nagy része a személyiségnek olyan fejlődése, ami mindig halad, akkor is, amikor ösztönösen lépünk ki, engedjük meg, hogy például a dolgok ne úgy történjenek, ahogy "akartuk".
Mostanában jöttem rá arra is, hogy jó dolgok igenis csakis akkor történhetnek, ha 1. először mutatkozik rá egy igény bennünk, 2. ha az utunk része, ugyanis ebben az esetben most már több ízben megfigyeltem, hogy ilyenkor jön egy lehetőség, olyan lehetőség, amire egyébként nagyjából semmi esély nem volt, hogy megtörténjen, és ha ez mellé még egy jó érzés is csatlakozik, akkor az 100%, hogy lehet benne bízni. Éppen egy ilyenben vagyok benne most, és a lelkem jó érzéseket él meg. De abszolút tudok mondani olyant is, ami nem volt az utam és akár mennyire is küszködtem egyszerűen nem bírt megvalósulni, és pontosan tudom, hogy az elejétől kezdve feszültség, és rossz érzések társultak mellé, miközben meg a materiális énem azt mondta, hogy ez a jó út, így kell csinálni. Megnyugtató és feloldozó az a tény, hogy hibázhatsz, de az út adott, persze le lehet térni róla, de azért nehéz, és ha tudsz bizonyos jelekből olvasni, akkor talán előre meg tudsz nyugodni. Most egy ilyet érzek, aztán később lehet hogy hülyének fogom érezni magam ezek miatt a gondolatok miatt, de ha nem, és a bizonyosság csak megerősödik, akkor aláhúzhatom, hogy ez felismertem valamit, ami persze kérdés, hogy egyáltalán fontos-e, hogy felismerésre kerüljön.
Leírom a négy legfontosabb felismerésemet, ami az elmúlt időszakban megérett bennem:
Azt már mindenképpen teljes valómmal megtapasztaltam, hogy az élet magasabb szintjén nagyobb az elfogadás, sőt már elég rég óta ezt az egyik kulcsnak tituláltam, ugyanis amint őszinte elfogadásra kerül az adott történés/élethelyzet/személy, a lelkem megnyugszik, ez a nyugalom ad egy szívből jövő jó érzést, mert egyébként nincs mindennel dolgom, és nem kell más életét/személyt/témát megoldanom. Ha valaki tanácsot kér, szívesen adok, de nem haragszom érte akkor sem, ha nem követi és akkor sem, ha nem hallgatja meg, vagy nem fogadja be, nincs vele dolgom, és persze nem is állíthatom, hogy az én látásmódom a tökéletes. Az elfogadás energiát ad vissza úgy, hogy nem veszi el.
A másik fontos, amit már érintgettem, a szívből jövő jó érzés, ha valami mellé társul, és ennek inverze, ha rossz érzés társul mellé. Szerintem ez az, amire azt mondják, hallgass a szívedre, nagyon képletes, de szerintem erre gondolnak, mikor valami mellé magas rezgésszám társul, és egy pillanat alatt felrepít.
Harmadik, amit szintén említettem, az idő. A minőségi idő, az átgondolt idő. És itt most egy konkrét példát is mondok, a gyerekemet, és a vele eltöltött idő. Bevallom volt olyan időszak, mikor ez munka volt számomra, ergó fárasztott. Most is fáraszt, de másként, mert valami ahogy telik az idő változik, a tudatos megélés, az értékek, élmények konstruálása felé visz. Hogy a gyermekem megélhesse, hogy mennyire szeretik, és az ő valója már önmagában egy boldogság forrás, hogy végtelen büszke vagyok rá, ha ő boldog, akkor én az életem egyik végső célját elértem.
Negyedik legfontosabb felismerésem, a család fontossága, hogy függetlenül attól, hogy ki benne milyen "személyiség" nem számít, a figyelem számít, a kapcsolat számít, itt is tudni, hogy az idő lejár, az élet elmúlik, az emberi kapcsolatok egyszer véget érnek (...vagy nem, de ez egy másik kérdéskör).
Kuszák a gondolataim, de most is inkább magamnak jegyzeteltem, és talán majd egyszer ki tudok hámozni belőle egy összedolgozottabb gondolatkört.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése