Egy gondolat

Egy ráeszmélés történt bennem, ahogyan egy WMN történetet olvastam... Zakatolnak az évek. Az életem központi fájdalma volt a párválasztás, ami több mint 10 év szenvedést okozott nekem, és valahogy mindig az volt bennem, hogy a fiatalságom nagy része egy szenvedés. Most így hirtelenséggel esett le, hogy lassan ez, az akkor brutális intervallumnak tűnő távolság, már csak egy töredék az életemben. Hiszen már több mint fele idő óta Zsoltival vagyok, 4-5 éve már családtervezésben voltunk. Ezenfelül a cikket olvasva szintén rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, sokunk hasonlót él/élt át. Aztán most más problémák vannak, mint akkor. Szisztémák, logisztikák gyerek kapcsán (meg nekünk a ház kérdés, ami már sehogy nem bír lecsengeni). Ebből a távlatból a 20-as éveim szenvedései is megszépülnek, vagyis egy percig nem vágyom vissza, de már nem látom annyira tragédiának az egészet. Egy folyamat, amit szerencsés, akinek nem kell átélnie, de vannak akik rosszabbat élnek túl át... és mindenből tanul az ember, illetve nem felejt, és megtanul értékelni. Így már nem látom a "tragédiát" tragédiának, pusztán csak egy fejezetnek, ami már elmúlt. Most így jó, minden normális, és ez az érzés egyensúly érzetet ad, ami nálam egyben boldogság érzés is...