Rengeteg segítséget kapunk Zsolti szülei részéről, és igazán most érződik ez a bajban, vagy szebben mondva, mikor nehéz. Én ezt nem tudom szavakba foglalni, mert a segítség nem csak abban rejlik, hogy fizikailag segítenek, hanem most hétvégén anyósommal egy nevelési vívódásomat is meg tudtam osztani, amit már tudatosan építettem magamban, de valahogy éreztem, hogy nem jól. Már több ízben neveltem Marcit úgy, hogy tiltottam neki valamit, és ha nem csinálta úgy, ahogy szerettem volna, akkor nem engedtem és akár konfliktus helyzetben a szavamat is felemeltem. Éreztem, hogy nem jó. Nyilván azt sem akarom, hogy a gyerek legyen az "úr", de szívemben érzem, hogy nem ilyen vagyok, és hogy nem így kell jól csinálni. Meg egyébként is az alapelmélet az volt, hogy a gyerek tükör. És amit adsz, azt fogja visszafelé is adni. Ebből fakadóan mindig érzem, hogy a példamutatás a legmagasszintűbb nevelési módszer, nem a tiltás, erély, ahol az erőddel éred el a célod. Anyósom is egyetért velem, hogy a szeretet ereje és a türelem kell legyen amivel a példát mutatom, és igazából egyetértek, érzésből én is ezt gondolom. Remélem nem késő, ráadásul minden egyes erélyes rászólás után lelkiismeret furdalásom volt, ami megint csak azt jelezte, hogy nem jó úgy. Szóval én most már eldöntöttem magamban, hogy a tanulok a bölcsességből, hiszen látom anyósom referenciáját, a két lelkileg teljesen rendben levő gyerekét.
Én azt gondolom a bölcsességre hallgatni kell, mert az mögött élettapasztalat áll, ami nekem ebben még nincsen, illetve azt érzem, hogy ez vagyok inkább én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése