Tizenév albérletben

62 nap van kölözésünkig, és azt gondoltam itt az idő, hogy összefoglaljam az albérletes életem tapasztalatait. Összesen 13-14 évet éltem így különböző minőségekben, és különböző tipikus tapasztalatokkal. Nem mondom, hogy minden része rossz, de már rettenetesen elfáradtam benne. Nem tudom megélni saját magamat, pedig ez a legfontosabb szerintem az ember életében, mert alkalmazkodni kell. Sőt igazából mióta lakótársamnak barátnője van, azóta a hétvégéim sajnos egyáltalán nem pihentetőek, leginkább menekülök itthonról, mivel még szabadon mozogni sem tudok a lakásban, mert a 2 m2 konyhánk 3 ember számára már túl kicsi, na meg amúgy is, tök szar érzésem van, mikor kimegyek és mondjuk ők éppen ebédelnek, olyan mintha az intim szférájukba lépnék. Ezenkívül hallgatom a nevetéseket, tv-t, ha korábban kelnek, vagy ha később fekszenek, üveg ajtóm van, így minden látszik/hallatszik. Hangsúlyoznám nem velük van a bajom, ők teljesen normális és aranyos emberek, maga a szituáció inkább, hogy ez már ennyi idősen nem normális. Az emberek ebben a korban saját konyhát/lakást alakítanak ki, családot terveznek, én meg most itt hétfő reggel ülök a tegnapi este 10-es vacsora szagában, mert késő estére tele ment vele a lakás. Több albérletem is volt, mindegyiknek megvoltak a jellegzetességei. Pl Izabella utcában a belső udvarra néző lakás, ami le volt pukkanva, az volt az első albérletem miután visszaköltöztem Pestre, és szörnyű volt, nem így nőttem fel, ott nem volt fény, reggel éjszakai sötétre ébredtem, és nem voltak normális bútorok. Aztán Újpest, ami a környék szempontjából hírhedt Budapesten, nekem mégis egy nagy előrelépés volt, mert volt saját szobám, világos volt. Cserében laktunk 3-man. A végére 4-en. Nem szerettem, hogy ennyien vagyunk. A takarítást nagyjából megoldottuk, de folyamatosan dugulások voltak konyhában, fürdőben, mert nem figyelt senki a hajakra. Volt mikor aludni szerettem volna éjszaka, de házibulit tartottak, még a szomszéd is átjött... amivel teljesen egyet értettem, hiszen én is szinte sírtam, mert nem tudtam pihenni. Aztán Zugló, ahol bár csak fél évet laktam, de az egy nagyon kellemes időszak volt, a 4 főből átugrottunk 2-re. Ketten már egészen más 50 m2-en. Ráadásul Gergőt barátomnak is tekintettem, és nagyon kedves típusú ember volt, de ott igen kevés időt töltöttem, fél év. Mennem kellett, mert közben neki lett barátnője. Aztán célba is értem, ide Óbudára. 4 éve lakom itt, és ebből két éve van barátnő is. Eleinte barátok is voltunk lakótársammal, de aztán ahogy lett a barátnő, ez teljesen elhalt, már csak lakótársi viszony, nincs vita, nincs túl sok kommunikáció, kompromisszum van, mindenki mindenkinek mindent tolerál. Ez egyrészt jó, mert gondolom nekem is vannak hülye dolgaim. De másrészt egy teljes mértékű visszafolytás. Szinte kizárólag én takarítok, ami nagyon fárasztó 3 ember után, főleg úgy, hogy a konyhai dzsuvák 0%-át csinálom én, ennek ellenére folyamatosan kell tűzhelyet sikálnom. De ami ennél is rosszabb, a hajak. Ha nem szedegetném ki minden egyes héten a fürdőkádból a barna hajszálakat, akkor dugulásunk lenne nagyon gyorsan. Mert bár ott a szűrő a kád mellett, majd kiüti a szemet, csak én használom. Amivel nincs baj, csak a vizes, síkos, cuppogós hajat kihalászni elég undorító dolog, néha vissza kell fojtanom a hányingert magamban. És ez hétről hétre van. És most jön a hab a tortára, ami Óbudai létemet végig kíséri valami teljesen orbitálisan furcsa módon, és ez a lakásfelújítások. Konkrétan mióta dübörög a lakáspiac folyamatosan van. Pechemre a szomszéd lakást újították kb fél éve, és most még egy záró akkordként február 14-től március végéig a közvetlen felettünk lévő lakást. A múlt héten minden egyes nap reggel 9-től 16 óráig, az agyam is kiment a légkalapácstól, vagy az ütve fúrótól... halvány gőzöm nincs melyiket hallottam, de kiabálva sem lehetett beszélgetni, annyira rettentő hangos. És ma ez vár ismét rám. Már előre rosszul vagyok, hogy pont mire végre egyedül leszek, és kezdeném a munkát, jön a hangzavar.

Szóval ezért költözünk mi egy csendes utcába, ahol nem lakik felettünk senki. Ahol ha kimész az erkélyre (mert van), akkor a palotavárost látod, és zöldet, és nem a Szentenderi út zaját és dübörgését. Nem kívánom már, és a belvárosban élést elképzelhetetlennek tartom. Én a nyugalmat szeretem, vidéki a szívem. A gangos házakat meg egyenesen utálom. Utálom a penésszagot a lerobbant lépcsőházban, és nem szeretem már a paneles papír falakat sem. Nyugalmat szeretnék a szerelmemmel és ennyi, ne kelljen havonta fizetni a lakhatásért, és hogy olyan legyen a környezetem, ahogyan én azt megteremtem magamnak. Nekem már ez a boldogság, és már csak 62 napra vagyok tőle. Nagyon hosszú és napról-napra számolom, de egyszer le fog járni és végre új világ kezdődik, azt hiszem az lesz életem legboldogabb napja.