Vannak napok...

...mikor az érzelmek skálájának minden színét megtapasztalhatod. Nekem a mai nap ilyen. Ezek az érzelmi változások borzalmasan megérintenek és megviselnek. Azt hiszem ilyen lehet az élete egy depressziósnak. De akkor a depressziósok az érzelmi változásokba hasadnak bele? Délelőtt nem úgy mentek a dolgok, ahogyan szerettem volna, üzletileg, kiborultam délre. Aztán ahogyan dolgoztam, kidolgoztam magamból ezt az érzést. Jó hogy ez egy alkotó munka. Eljutsz "A"-tól "B"-ig, alkotsz a semmiből valamit, ami ennyi év után lassan azt mondható, hogy jó, de legalább is egy szint, amit biztosan hozol, még a szar napokon is, mert ilyenkor becsukod a szemed, és hagyod a kezed, hogy vigye a rutin. Aztán elkezd tetszeni, majd arra gondolsz, vajon az ügyfél érzi, ha nincs benne lélek? Persze, hogy érzi, és elkezdesz lelket önteni bele, majd végül elkészül. A layerek kuszák, de a látvány már megvan. Send, mehet. Ekkor megnyugszol. Ekkor már három barátod is keres, egyikük összefoglalóval, melyet te magad kértél, és örülsz neki, másik "what the hell is wrong with you?". Semmi. Harmadik: mikor indulsz a találkozóra? Milyen találkozó? Baszki elfelejtetted itt a nagy önsajnálatban, hogy mozi este. Úgyhogy rohanás, utolsó pillanat, ofkórz a foglalás megint ugrott (de nem is emlékszem mostanában olyanra, hogy odaértünk volna feloldás előtt). A film. A film maga az irónia és az önirónia tökéletes fúziója (Augusztus Oklahomában). Tökéletes! És hát az út haza. A teljes érzelmi káosz tetőpontja. Meglátod a Parlamentet és könny szökik a szemed sarkába, nem tudod miért, de talán mégis, mert közben egyik barátodnak éppen azt írod le cseten, hogy mennyire sokan állnak szorosan melletted, és hogy valójában mindenkit mennyire szeretsz. Szereted őket, mert nem hagynak magadra, és mert egyszerűen önzetlenül érzik, mikor egyedül vagy, és mert a barátaid akarnak lenni. Ez az érzés leírhatatlan, ez az érzelmi káosz, mely valójában nem is káosz, hiszen egyszerűen maga az ÉLET neked... NEKEM.