Esendőségről

Vannak pillanatok az életben, amik emlékeztetnek az esendőségre, és hogy semmi sem életbiztosítás. Ha egy kicsit is lazulsz, már is megkérdőjelezik szakmaiságod, így mindig a maximumot kell adnod (függetlenül attól, hogy testileg vagy lelkileg éppen haldokolsz). Ezért mostanában sokat gondolkodom azon, hogy miként lehetne több lábra állni, hogy olyan stabilitás legyen mögöttem, ami nem megingatható. Ahol nem kell nekem is folyamatosan jelen lennem, és legfőképpen nem kell folyamatosan más ízlését empatikusan előállítani. Imádom a szakmám és ügyfelem is, őszintén! Erre az a bizonyíték, hogy bármikor hétvégén is nagyon szívesen dolgozom. Viszont ez a bizonytalanságtól való félelem néha megriaszt, mert hogy tudok később felelősséget vállalni így egy gyerekért? Nem tartok még itt, de erre is kell gondolnom. Mivel nincs olyan opcióm, hogy végső sorban hazaköltözöm anyámhoz, vagy majd ha megszorulok, akkor bárki is bármivel támogat, így nincs választás. A héten jött egy ötletem, hogy mit kellene csinálni, csak megint azt látom, hogy (emberi) erőforrás hiányom lesz, és persze ez a vállalkozás igényel befektetést (de melyik nem?). Pszichológusom azt mondta, hogy nagyon jó az ötlet és szerinte csináljam. Mi több, egyszercsak délután küldött egy mailt, névjavaslattal, ami beugrott neki. Egyébként az utóbbi alkalmak óta érzem a teljes megnyílást az ő részéről, változik a viselkedése, a testbeszéde, többet hallok tőle belső gondolatot. Visszatérve mentálisan érzem, hogy visszaerősödtem már teljesen a januári romjaimból, és tudom, hogy most dolgozni kell(ene), és felépíteni valamit. Hát ma így.

Toms world

the new one 

Tőzegáfonyát minden nőnek!

Nem vagyok feminista, de mostanában foglalkoztatnak női ügyek, persze nem arról van szó, hogy mi nők győzzük le a férfiakat. Semmi bajom a férfiakkal, sőt úgy képzelem, hogy a tökéletes egyensúly egyenlő mértékű résztvevői. Hanem inkább arra gondolok, hogy nő vagyok, női betegségekkel, női gondolatokkal, női ízléssel, és női problémákkal. 28 éves koromban jöttem rá az élet esendőségére, és azóta változott meg ez a kép teljesen bennem. Azóta sportolok, azóta fordítok figyelmet a vitaminok bevitelére. Vannak többször visszatérő betegségeim, testemnek gyengeségei.

Nem vagyok orvos, sőt azt sem mondom, hogy kiterjedt a tudásom a témával kapcsolatosan, csak van egy tapasztalatom. Én "a" betegségem óta visszatérően küzdök azzal a problémával, hogy a bakteriális fertőzések könnyebben megtalálnak. Ezek főleg felfázásos tünetekkel jelentkeznek. Találtam viszont a DM-ben most már kb 2 hónapja egy táplálék kiegészítőt, mely tulajdonképpen tőzegáfonyát tartalmaz, ami kémiailag valahogy úgy hat, hogy nem engedi elszaporodni a baktériumot, azaz nem öli meg sem a hasznos, sem a káros baktériumokat. Mindössze abban segít, hogy eltávolítsa az E.coli-t ahol nincs rájuk szükség. Míg az antibiotikumos kezelés jelentősen megváltoztatja a az egészséges működéshez szükséges bélflóra működését, a tőzegáfonya azáltal távolítja el a „rossz" baktériumokat (igazából jó baktériumok, csak rossz helyen), hogy nem engedi megtapadni, és így azok kiürülhetnek. Nálam így megelőzés céljából eddig 100%-os az eredmény, úgyhogy a C-vitamin és a magnézium állandó társa már egy ideje.

Glikémiás index

Tegnap óriási öngólt lőttem, mint ahogy utólag kiderült. Vannak törekvéseim az egészséges táplálkozásra, meg a diétára is, utóbbi most nem mondhatnám, hogy gördülékenyen megy. Viszont tegnap új elhatározásra jutottam. Egy kellemesebb diétázási formát választok, főleg miután nincsenek durva súly problémáim, illetve végleges életmód váltást szeretnék.
Tegnap meg voltam vadulva valamilyen pastáért, úgyhogy el is határoztam, hogy csinálok. Jó vagyok benne, plusz szeretem ezeket én komponálni. Azonban tudtam, hogy a sima tészta űber tiltólista. No, hát Kata előtt nincs lehetetlen, majd megoldom én teljeskiörlésű tésztával vagy glutén mentessel. Nem tudom miért az utóbbit választottam, főleg miután volt egy (hibás?) megállapításom, hogy ha gluténes cuccot eszem, csúnyább a bőröm. Nah, hát este a betésztázás után jött a vizsgálódás dr. Google segítségével :D. Mikor elolvastam a frankót, már tettem is a homlokomra a kezem, ugyanis a glutén mentes tészta konkrétan jobban hizlal, mint a sima fehér lisztből készült. Úgyhogy ezen megvilágosodást követően úgy gondoltam, hogy itt az ideje rendbe tenni a fejemben ezt a liszt/glutén/szénhidrát/cukor kérdést.

Először is egy fogalom glikémáis index. Már hallottam ezt a kifejezést Rubint Réka szájából, de olyan gyorsan ledarálta, hogy fel sem tudtam fogni miről beszél, csak hogy szar ha magas, jó ha alacsony. Szóval vissza az elejére maga azt jelenti, hogy egyes ételeknek milyen mértékű a vércukor emelő képessége. 1-100 között mérik ezt az értéket. Minél nagyobb a glikémiás indexe, annál gyorsabb a vércukor emelő hatása. Miért fontos ez, és mi köze a hízáshoz? Alapvető köze van, és a cukorbetegség előidézéséhez is, ugyanis a hirtelen vércukoremelkedés átmeneti inzulin-túltermelést okoz, aminek következtében az étkezés után 1-2 órával átmenetileg leesik a vércukorszint (jojó-effektus), ami éhségérzetet okoz. Az ingadozó vércukorszint az elhízás mellett számos egészségügyi probléma forrása is többek között szív és érrendszeri megbetegedéseké, valamint a cukorbetegségé is.

Glikémiás index értéket elsősorban az adott élelmiszer szénhidrát tartalma és a szénhidrátok összetétele határozza meg, melyet az élelmiszer fehérje, zsír, rost és számos egyéb tényezője fogja befolyásolni. Tehát részemről most az elsődleges cél és stratégia, hogy minél alacsonyabb glikémiás indexű ételeket fogyasszak. Ez lehet szénhidrát, vagy bármi, csak ez az érték alacsony legyen. Azt hiszem Rubint Rékának is valami hasonló a diétás stratégiája.

kiprintscreeneltem egy táblázatot egy oldalról, amit irányadóként szeretnék alkalmazni a jövőben:

Forrás

Konklúzió: a tegnapi vacsorát gyorsan elfelejtjük, mint ahogyan a glutén mentes tésztát is :D

Ez mi a...?!?

Íme Butlersben vásárolt szappantartóm. Beszúr a szívem, ha ránézek :D

‪#‎magasminőség #‎mégjóhogylehetkapni

Egészségmánia

Szeretem pszichológusom! Most készült egy film vele (a baloldali a filmben), dokumentum film jellegű, és igazából arra jöttem rá, hogy ő egy 100%-ig önazonos ember. Ugyanazt kaptam, mint amit a terápiákon.
Egyébként kicsit nehezebb napjaim voltak az elmúlt héten. Magammal küzdöttem. Nem tudom mit kellene kezdenem ezzel a dologgal magamban, de ha nem kapok rendszeresen pozitív visszacsatolást, akkor minden téren elmegy az önbizalmam, és olyankor küszködök magammal. Ilyenkor folyamatosan keresem az objektivitást, de a belső érzés ott motoszkál. És előjön az üresség és a magány érzése is. Már nyitottnak érzem magam, csak azt látom, hogy nagyon szar a mai fiatalok összetétele itt Budapesten. Ettől a látszatvilágtól meg hányingerem van. Én sose néztem a külsőt, inkább a belső értékeket, de egyelőre elkeserít mennyire nem találom a helyem... azt érzem csodabogár vagyok, pedig a pszichológusom mindig mondja, hogy mennyire jó a humorom (ha belelendülök), meg a belső értékeim is tök rendben vannak, de úgy látszik ezek ebben a században nem a megfelelő értékmérő tulajdonságok.

Felfedeztem egy új kiegészítő edzés formát (a fefkvőtámaszozás mellé). Plankingnek hívják. Nagyon egyszerű, a képen látható pózt kell kitartani minél tovább. Amúgy meglepően nehéz, én most az egy percre gyúrok. Állítólag majdnem az összes izmot feszíti. Az én célom elsősorban a felső testem izmai, főleg a kar volna, mert lábon szerintem most elég jó vagyok. Egyébként a héten már megkezdtem az első háromszori futás edzésem, terveim szerint hó végére olyan 73 km kellene meglennie.

Illetve új hobbi van kialakulóban, vagyis nem is hobbi, inkább mánia. Azt figyeltem meg, hogy elkezdtem teljesen ösztönösen minden otthon használt kozmetikai termékem összetevőit vizsgálgatni, olvasgatni utána. Ugye most volt egy nagyon pozitív tapasztalatom a Manna szappannal, lehet ez is hozzájátszott. De már az egyéb háztartási termékeimnél is az egészséget keresem, és a lehető legkevesebb kemikáliát.
Az étkezésemmel továbbra sem vagyok elégedett. Próbálkozom a diétával már hetek óta, de nem tudom annyira kitartóan tartani mint két éve, heti 2-3-szor becsúszik valami, ami nagyon nincsen benne. Ez van. Az vigasztal azonban, hogy most nem vagyok olyan dagadt, inkább azt mondanám, hogy a határvonalon csúszkálok, az lenne az igazi, ha így maradna (de úgysem fog).

Fogságban

Csodálatosnak nem mondanám a mai időjárást (pedig bőven tavasz van már). Kicsit panaszkodni fogok, hiszen ismét alap dolgok hiányát érzem. Az utóbbi hétvégéken törekszem arra, hogy egy percet se töltsek itthon, mert lakótársam és barátnője (akik egyébként nagyon kedves emberek) egyszerűen nem hagynak nekem ezen az 50 négyzetméteren semmi teret. Alapvető fiziológiai igényeimet nem tudom normális ütemben működtetni, viszont ma muszáj itthon maradnom, mert dolgozom. És nekik eszükbe sem jut elmenni itthonról. Szóval előre látom, hogy egy feszült nap vár rám, egyelőre nem tudtam reggelizni, mert foglalt a konyha, aztán majd hallgathatom a visongást (mert ez az egésznapos program) és persze semmi bajom nincs ezzel, mert mindenki azt csinál ami jól esik, csak nekem ezt végig kell hallgatnom, és a legcsekélyebb mértékben sem érzem magam otthon. A legcsekélyebb mértékben sem töltődöm. Ami külön rossz érzés, hogy este mikor megérkeztem tegnap, mentenem kellett az új szappanomat, mert el volt áztatva a fürdőben, és konkrétan az egész egy merő nyálka volt és megpuhult. Sírhatnékom volt. Tudom, hogy nem ezen múlik a világ, inkább csak az a rossz benne, hogy nincs szabadság érzés, ami a lételemem (volna). Tolom a szart melóban, tartom a hátam ügyfeleknél, és cserében nem csinálhatom azt, amit akarok, és nem úgy alakíthatom a környezetem, ahogy az nekem jól esik. De a leges legrosszabb tényleg, hogy az alap élethez tartozó dolgokat sem akkor végezhetem, mikor kellene. Nehezen bírom már. Ha egyszer meglesz a saját lakásom, azt hiszem minden egyes falamat imádni fogom (még akkor is ha az lelakott lesz), és minden egyes percben ott lesz a hála, hogy végre én is normális "felnőtt" életet élhetek.

MANNA - a csodatevő!

Egy ideje elkezdtem törekedni mindenben, hogy természetes és egészséges dolgokat használjak, no meg minőséget. Van egy született igény bennem a magas minőségre és ez kombinálódik a maximalizmusommal, nem éppen könnyű és olcsó kombináció :(. Viszont most nagy és bátor lépést tettem... Több hetes megelőző gondolkodás után megvásároltam első Manna készítményem.
Másfél hete használom a Manna szappanokból a feketét, a szeneset. Teljesen természetes, vegán összetevőkből. Csodákat művelt az arcommal, vállammal és dekoltázsommal! Nem hittem volna, és a legdurvább, holgy már kb 3-4 nap után látszódik a változás. Egyébként a szívem mélyén mindig szkeptikus vagyok az új termékekkel, de ez olcsó (egy Clinique arclemosóhoz képest) és a bőrömnek brutál jó! Úgyhogy a Clinique-nek egy terméke K.O.-val kiütve!


Mai tapasztalatom: egy megfelelően kiválasztott parfüm (esetemben Coco Mademoiselle - ez itt a reklám helye) önbizalmat ad! Szépség perceinket hallották! :D

"Kata, jó vagy ma!"

Ez a pszichológusom szájából hangzott el. Kicsit azt éreztem ma, hogy megérkeztünk az első állomásra. Azt hiszem ennyire még sosem tudtunk egymás gondolataira kapcsolódni dokimmal. El is húzódott majdnem a következő kliens kezdő időpontjáig. Valójában a múltheti témáinkat folytattuk, akár úgy is mondhatjuk túlbeszéltük, de nem. Csak szimplán célt értunk mindkét témával. Az egyik az alkoholizmus témakör, a másik pedig a hátrányos helyzetű származás. Szinte szökdécseltünk a gondolatokon és mosoly volt dokim arcán mikor éppen a házimat meséltem el neki, és hozzátettem, hogy most tudom mire gondolsz és mi lenne a kérdésed, és elkezdtem válaszolni rá. Tudtam, hogy ő is és én is érezzük, hogy sínen vagyunk. És ez nem megjátszás, és nem illúzió. Valódiság. Nem mondanám, hogy mindenre üdítő a megoldás, mert pl családtagunk alkoholizmusára nincs megoldás, hiszen ehhez első sorban rá volna szükség, viszont ha képes vagyok elfogadni őt, és helyzetekben (amik sajnos kiszámíthatatlanok) higgadt maradni, akkor képes leszek kezelni.

Honey, I found a picture...

Ez a kép valahol elég jól megfogalmazza a problémámat az Y/Z generációval... Kicsit szégyenletes.

Én az Y generáció szülötte vagyok, átmenet az analóg és a digitális világ között. A Z generáció szülötteinek fogalma sincs, milyen mobil teló vagy számítógép nélkül élni. Szerintem érdekes mindkét oldalt ismerni.

#eatclean

Hát hogy én mennyire bicska nyitogatónak tartom ezeket a hashtageket (mint a címem). :D Úgyhogy elnézést. :D Ez a szófordulat egyébként is a számomra a legröhejesebb instaszöveg ever.

Szóval diétázom. Jól bevásároltam mindent ami egészséges. Úgy gondolom, elég lesz 2-3 hét, és nem kell nagyon drasztikusba nyomni, csak a kenyér féléket szüneteltetem.
Illetve megvettem ma az új Forbes magazint. A címlap annyira megfogott, hogy muszáj volt. Egyrészt szerintem grafikailag ez a legszebb újság magyarországon és mindig kicsit öröm lapozgatni (és ellopni a grafikai trükköket), másrészt meg érdekel a címplapsztori önmagában is. Mostanában inkább az ilyen üzleti dolgok fognak meg, divatlapok kevésbé. Blaskó Niki és D. Tóth Kriszta meg azt hiszem pont az én nagy ikonikus női példaképeim... csak Hosszú Katinka hiányzik, de már ez is elég volt, hogy azonnal lecsapjak rá. :)

Zsírdisznó Én.

Ismét egy jel arra, hogy se szerelmes nem vagyok, se semmilyen érzelmi hatás nem ér. Hízok. Úgyhogy holnaptól diétára ítélem magam. Készülök az esti programomra, erre a nyáron vett nadrágom alig jön rám. Nyáron voltam a legvékonyabb, ami a "ló másik oldala", de érzem, hogy csúszik el most megint ez a dolog. Hát igen, kéne a heti 3 edzés... vagy az érzelmi többlet, amitől nem tudtam normálisan enni.

Úgyhogy holnaptól kenyér helyett saláta. És reggeli helyett túrmix. Király! (mint én) :)

Are you iron nation?

Megérkezett a sapkám futáshoz, és hozzá egy papírka hozzácsomagolva (és most már tényleg befejeztem a saját magam fotózását):

  

Szemüveg 2016

Elkészült a 2016-os szemüvegem, azért így írom, mert ez már legalább a harmadik mióta blogolok... lassan külön címkézhetném. Szeretem, Móni választotta, köszönet érte és sok szívecske :)

Gondolat. Tegnap a szomszéd lépcsőház ajtajánál szét voltak szórva a reklám újságok. Már akkor megakadt a szemem bennük mikor indultam a boltba, majd mikor vissza felé jöttem, láttam semmi nem változott. Fogtam magam és össze szedtem. Úgy láttam mindenki simán el tud menni mellette, és nem zavarja a "szemét". Ezek az apróságok éreztetik velem, hogy jó az "út", mert nem nagy dolog felkapkodni, és bevallom utána egy pillanatra jobban éreztem magam.

Idei Toms vágylistám:

Menni, menni, nem megállni.

Hihetetlen, hogy míg körülöttem mindenki a tavaszra készül vásárlás ügyileg, én addig kizárólag a futásaimra készülök maximum. Nem érzek senki iránt tetszeni akarást, és igénytelen vagyok.
Futásomhoz viszont ezt szereztem:

   

A nagy leszámolás

Van egy új elméletem a közösségi oldalakkal kapcsolatban. A jelenlegi életemben nagyon sok olyan impulzus ér ezeken az oldalakon, amelyekről úgy gondolom, hogy kártékony. Az ismerőseim életének történései nem feltétlen tartoznak rám, ezen felül az a rettenet sok over promise fénykép a nem létező boldog világról, egyszerűen nem a valóság. Miért van szükségünk erre a felszínes mutogatásra? Miért kell a 228. ismerősünk esküvőjére vagy a szülőszobába bepillantanunk? Ezek nem intim dolgok? Az emberek elkezdenek egymás kivetített világával foglalkozni, vagy mégrosszabb esetben irigykedni rá, és ez nem jó. Nem is tudom melyik nap olvastam, hogy az online kommentelők nagy része troll. Azok az emberek, akik így élik ki a szar életük frusztrálságát, véleményt formálhatnak, fikáznak vagy éppen áljófejkednek. Ez van. Én bevallom mostanában egyre kevesebb időt töltök Facebookon, Instagrammon meg nullát, nincs is aktív fiókom, nem is lesz. Igazából az is ijesztő számomra, hogy saját pszichológusom egyszer azzal fogadott, hogy látja sokat futok. Ekkor jöttem rá, hogy nem postolom ki többet (azóta tényleg nem teszem). Ne tudjon már rólam számomra idegen ember olyan infókat, amihez köze nincsen. Nem egészséges. Az egészséges szerintem az ami például tegnap történt velem. Mónival beültünk este kajálni meg beszélgetni, picit becsíptünk, de mikor elváltunk megöleltük egymást. Nem volt olyan könnyű, ugyanis két nem testi kontaktusos embernek ez nem könnyű, de öregszünk és tudjuk, hogy mi már vagyunk egymásnak, és szeretjük is egymást. Néhány éve jutottunk el addig, hogy néha elköszönésnél búcsúként adunk egymásnak puszit, és most már néha meg is öleljük egymást. Én ezt tartom normálisak. A személyes emberi kapcsolatokat. És nincs szükség hozzá 500-600 virtuális ismerősre és a képzelt boldog világra, aminek fele se igaz.
Ez az elfordulásom persze kapcsolatban állhat egyébként azzal az elengedési folyamattal, amit már hónapok óta átélek, ahol szó szerint fizikai fájdalmat okozott, ha bármilyen információval szembesültem. Sőt, lehet beindult a védekezési mechanizmus, és ilyen szépen kiforrotta magát... de szerintem ez csak részigazság. Szerintem az igazi értékek nem a kirakatban keresendők. Így érzem.

New stuff inda kitchen

Krumpli tartó bödön. Lacustól kaptam szülinapomra ajcsiutalványt Butlersba, és ma beváltottam. :)

#ironnation

Hosszú Katinka nagyon durván elkezdett saját brand-el nyomulni, és elég jól csinálja, mert ugyebár nem lehet élete végéig élsportoló, én már bele is szerettem az egyik sapkájába, meg is rendelem, és hidegebb estéken ebben fogok futni, szerintem nagyon jól néz ki. Ő a kedvenc sportolóm minden téren, nagyon jól csinálja az életét is, a saját márkáját is, és persze az eredmények, amik nem csak úgy jönnek, hanem keményen dolgozik érte, és ott van a férje, aki mint edzője a hátszele is. Nincs szükségük senkire, ketten mindent elérnek, amit csak a akarnak, én csak szuperlatívuszokban tudok róluk beszélni. Nem tudom elképzelni, hogy ennél lehet jobban csinálni. Igazából az ilyen embereket szeretem a legjobban, akik elterveznek valamit, aztán végigcsinálják. És amit ők csinálnak az egy baszott nehéz pálya.

Elvileg mi meg futunk ma Gergővel. Ő még nem tudja, de jól fel fogom köszönteni, mert tegnap volt a névnapja. Egyébként elkészültem a webemmel a desktop és a mobilnézettel is. Már az egész csak arra vár, hogy valaki programozza le, na meg még egy szövegecske hiányzik, de már az is kidolgozás alatt áll. Egyébként meg nem kellene sírnom, mert már március van és elindult az év, mennek a dolgaim a megfelelő ütemben, és képes vagyok koncentrálni is, és nem vagyok fáradt lelkileg sem. Ha elkészül a webünk, mindenképpen nagy lépést tettünk meg, mondhatni mérföldkő lesz.

Más. Elkezdtem ügyelni a megfelelő alvás mennyiségre és hogy azonos periódusban történjen, mert az alvás gyógyít, és ha jó a minősége, akárcsak a sport, növeli az élettartamot. Volt a rádióban egyik reggel alvás szakértő és tulajdonképpen azokban a gondolatokban erősített meg, amiket eddig is tudtam. Már csak valahogy a táplálkozásommal kellene "zöld ágra vergődni", de úgy érzem az már csak majd az új életem projektje lesz. Tegnap este csináltam esti meditációt, esküszöm csodákat tesz, mindig érzem az utóhatását, hogy átjár a nyugalom. Ma reggel is 7-kor úgy pattantam ki az ágyból, frissen fitten, hogy közben kedvem van az élethez, és még dolgozni is fogok, és egyáltalán nem zavar, nincs bennem düh miatta, sőt hálás vagyok érte, hogy van mit tenni.

(szerk.:)
Nagyszerű volt a mai, nagyon jól éreztem magam, és Gergő csinált nekem hozzá egy 3D fonást:

(szerk. 2:)

Na basszus a leges legfontosabb meg csak most esett le. Nagy nap van ma a futó történelmemben, hiszen átléptem a 2000 Km-t. Büszkeség egy kicsit :)

Amiről biztosan tudom!

Itt a tavasz, hogy honnan tudom? A futópályán lehet használni végre a csapokat, és találkoztam futás közben kedvenc kesztyűs bácsimmal. Egyébként utóbbi megér pár szót. Mikor megláttam, annyira megörültem, hogy szinte leszólítottam volna szívem szerint. Egy 70+-os bácsiról van szó, akivel szinte minden egyes tavalyi hétközbeni futásomnál összefutottam szemben. Ő nem fut, inkább futólépésben "gyalogol", és vastag kesztyű van a kezén, még a legnagyobb forróságban is (biztos megvan az oka). Szeretem őt.

Feketelyuk

A legtöbb nap már jól működik az életemben (leszámítva az űrt, amit folymatosan érzek), ám vannak napok (inkább nap részletek), mikor kardomba dőlök. A mai is ilyen. Ilyenkor egyszerűen nem tudok kilépni az elhagyatottság, boldogtalanságra ítéltség érzésből. Napok óta csinálom a weboldal dizájnom, meg a bemutatkozó anyagaimat a munka mellett, amik így szerencsére szerintem egészen jók lettek, de ez nem más, mint pótcselekvés, mert keresem a boldogság felé vezető utat. Azt hiszem megértettem azt a jelenséget a nőknél, hogy karrierista, akiknek nulla magánélet, csak a munka. Nem azért van, mert a munka jelenti a boldogságot, hanem mert nincs más, és a munka amellett, hogy lefoglal, pénz is és siker, mert egyébként nagyon fontos a visszacsaatolás, ami a magánéletben nincs. Hát ennyi, véleményem szerint nem választott út. Én most rettenetesen boldogtalannak érzem már 2 hónapja magam, és bár a legtöbb nap már nem telik szenvedéssel, de egy olyan napon, mint a mai, még mindig sírok. Múljon már el.

"Ha nem tetszik azaz út, amin jársz...

...taposs ki egy másikat!"

Szeretem ezeket a közhelyeket, mert a maguk egyszerűségében elmondanak mindent, ami a lényeg, és szerintem az élet is ilyen egyszerű, csak mi tesszük bonyolulttá.

Könyörtelen mércék - hiperkritikusság

Na, hát ez a második olyan sémám, ami már-már ijesztő formákat ölt. És nem másra kivetítve, hanem saját magammal szemben. Most csinálom a weboldalam tervét, és érzékelem közben, ahogyan pushingolom magamat folyamatosan, hogy nem elég professzionális, pedig őszintén szólva, másnak már simán eladtam volna (és Lacus folyamatosan mondja, hogy "ezek szuper ötletek, Kata!"). Folyamatosan mérlegelem az ötleteimet, hogy még mindig nem elég jó, még kell húzni felfelé. Hát így élek magammal szemben.

És ugyanez tegnap a szemüveg boltban. Új szemüvegem lesz (régi is marad, az lesz a sport szemüvegem), és hát az üzlet összes szemüvegét felpróbáltam, majd végül alig tudtam választani. Nehéz ez mindig, mert utána ez fogja meghatározni az arcom évekig, és ráadásul a mostani PRADA-m nagyon eltalált volt (sajnos már nem létezik ez a modell boltokban). Így amúgy a következő GUCCI (élőbe sötétebb) lesz.
Visszatérve a sémára. Az egész valahonnan onnan ered, ahonnan az önfeláldozás, feltételes séma, tehát valamit megteszel, akkor szeretni fognak/megbecsülnek stb (lehet az elhagyatottság-instabilitás sémából?). Ez a séma az életben eredmények szempontjából erősen visz előre, de közben meg nagyon fárasztó, én pl sosem pihenek. Akkor adtam pihenőt magamnak mikor volt valaki, akire társként tekintettem, mert akkor biztonságban éreztem magam, "megengedhettem" magamnak.

"Apa kezdőőőődik"...

Mai napon indul az idei évi első kampány hónapom! Ez a kedvenc hónapom minden évben, az ügyfelemnél már a harmadik ilyen saját szakállra :) Rettentően büszke vagyok rá, és hálás is! Eddig ez az évem szinte havonta elvágólag teljesen más irányokba vezet. A január a teljes agónia, és fájdalom, és munkában is egy eléggé gyenge hónap volt, míg február szinte napra pontosan elkezdte hozni a javulást minden téren. Hosszú az út, amit mentálisan megtettem, dolgozom magamon...

Ő (a néni lent) én vagyok 80 pluszosan. Az a tervem, hogy végigcsinálom a bakancslistámat addigra, és idős koromban a visszafojtott extrémségeimet meg fogom valósítani, és semmilyen határ nem lesz. Ha lesz férjem, akkor ráveszem, hogy a hátunkra tetováltassunk valami nagyon durva közös tetkót, és csak menni fogunk, és hajnalban ott ülni a tengerparton a napfelkelténél és táncolunk leszarva mindenkit, és lefutom a maratont. NEM MONDOK LE AZ ÁLMAIMRÓL!

Egyszerűen imádom!

Oscar 2016

Hát el sem hiszem, ez egy olyan év, ahol szinte az összes Oscar jelölt filmet láttam (vagy amit nem, azt is ismerem), ahol magyar film is díjazott lett, ahol végre Leonardo DiCaprio is kapott szobrot, és szinte az összes díjjal egyetértek, szerintem ilyen még nem volt nekem :)

Magyar Oscar meg hihetetlen, komoly érdem nagyon durván!

Szökőnap van.

No stopping

Februárt is sikerült 50 km fölé hozni. Az elmúlt egy évben egyetlen hét sem telt el edzés nélkül (első ilyen év). Büszke vagyok rá.

Péntek, 9:30-as páciens

A heti terápiám nagyon érdekes volt. Központi témánk a halál. Először is elmeséltem dokimnak, hogy milyen post gondolataim voltak a hipnózis után, illetve miket éreztem utána. Hogy apám jelent meg, és ebből arra következtetek, hogy ez valójában regressziós hipnózis lehetett. És ekkor kérdezte pszichológusom, hogy milyen a viszonyom a halállal? Élből válaszoltam, hogy azt hiszem jóban vagyunk. Hipochonder* a betegségem után voltam, de ahogy az idő múlik, azt hiszem az is elmúlt, illetve elmeséltem, hogy faterom halálára tulajdonképpen én már fel voltam készülve, éveken át tudtam, hogy be fog következni, mivel láttam, ahogyan szép lassan leépül. Ez már akkor is megviselt. Akkoriban rengeteg időt együtt töltöttünk, szinte végig ketten voltunk otthon, és mindig bennem volt a félelem, ha ő meghal, ne én legyek ott egyedül, és persze amitől igazán félsz, az bekövetkezik, mikor rosszul lett egyedül én voltam otthon, és hívtam az ügyeletes doktort, aki azt mondta, hogy semmi gond nem lesz... na én aznap láttam apámat utoljára. Barátságban voltam apámmal, sosem haragudtam rá. Az egyetlen dolog, amiért mégis nehezteltem, azaz alkohol, de jó és őszinte ember volt, és ezt tőle örököltem. Csak gyenge volt. Na ez volt az a szó, ami szöget ütött pszichológusomban. Miért, gyenge és erős emberek vannak? Hát erre kicsit vártam a válasszal, ugyanis akkor esett le, hogy én tulajdonképpen sokszor kategorizálok így - erős akaratú ember, gyenge ember stb - mi több, ez alapján tisztelek, avagy nem embereket. De tudtam, hogy rossz válasz lenne, ha azt mondanám igen. És valahol rájöttem, hogy a gyengeség és az erő tulajdonképpen mindenkiben benne van, mert valójában az akarat nem tulajdonság, hanem egy életszemlélet, egy megfogalmazott célkitűzés alapján, mindenkibe benne van, csak valaki jobban küzd a céljáért, mert több rá az igénye, valaki kevésbé, mert inkább kényelmesebb. Ezt követően anyámra tértünk át, mert őt is érinti az alkohol. Rá is neheztelek emiatt, és őt is "gyengének" tartom. Ekkor jött a kérdés, miért iszik anyukám? A válaszom, hogy szerintem belesodródott, és nem tudja abbahagyni. Ez bullshit. Van oka. És ez a házi feladatom, hogy ezt átgondoljam. Nem lesz könnyű.

Aztán kicsit visszatértünk a hipnózishoz. Ugyanis saját észrevételem alapján mivel faterom volt jelen, így egészen pontosan bekategorizálható az időpont, amikorra visszarepültem. Olyan 20-21 éves korom környéke, mikor Simivel szakítottunk. És erről eszembe is jutott, hogy mostanában főleg a mostani elszakadás után nagyon sokszor álmodtam Simivel. Kérdezte dokim, hogy milyen kontextusban, és meséltem, hogy mindig intim kapcsolati kontextusban. Ekkor esett le nekem és a dokimnak azt hiszem egyszerre valami. Az összefüggés, a hipnózis az álmaim és a mostani valóságom között. Ugyanaz az életszituáció. A szakítás utáni szenvedés. Ami az életemben csak akkor és most volt/van. Ugyanazt a fájdalmat élem át, ugyanaz a feldolgozási folyamat zajlik fejben, és ez annyira erős, hogy a tudatalattim folyamatosan vetíti ki. Ennek megértése jó dolog, de nem tudom, hogy vezet-e valahová.

Következő alkalom ismét hipnózis lesz, várom már.

*Hipochonderré válásnak általában van egy kiváltó oka, mint pl. egy közvetlen családtag hirtelen elvesztése, vagy súlyos megbetegedése, vagy saját betegség, nem született dolog.

Miért fáj?

Túlságosan érzékeny vagyok szociálisan mások iránt. Főleg a szegénység érint meg, és szinte fájdalommal tölt el. Ma reggel elmentem bevásárolni, és egy idős néni állt előttem a sorban, konkrétan emlékszem mit vásárolt. Pár szem krumpli, pár fej vöröshagyma, egy fonott kalács. 384 Ft-ot fizetett. Tudtam, hogy az ebédjét és a mai napi menüjét látom a futószalagon, és kurvára fáj, fáj hogy miután végigdolgozta az életét ez jut neki... segítenék, de azt is tudom, hogy a világ problémáit nem tudom megoldani, és nem jelent megoldást, ha egyszer segítenék. Utálom ezt, és ugyanez az érzés kap el, mikor hazamegyek Simontornyára, valahol fájdalommal tölt el, és nem akarom! Pontosan tudom milyen átélni a szegénységet, mert nekem sem volt mindig ilyen "jó". Miután felköltöztem Pestre, súlyos anyagi problémákkal küszködtem egy fos albérletben, és egy relatíve szemét főnökkel, aki vagy kifizetett, vagy nem. Volt olyan, hogy nem tudtam a telefon számlámat fizetni és ugyanakkor még BKV-n is megbasztak, mert lejárt a bérletem, szóval tudom miről beszélünk, átéltem. Csak fáj. Az empátia, mint adottság nem minden szempontból ajándék, a dolgok túlságosan mélyre mennek. Szeretnék felszínesebb lenni.

A nyugodt elme / út a boldogsághoz

Eszembe jutott, hogy van egy könyvem buddhizmus témakörben. Még évekkel ezelőtt vettem, és ma rájöttem, hogy eljött a nap, amikorra valójában szántam magamnak. Úgyhogy elkezdtem olvasni. Ugyanis azt hiszem megtaláltam a célt, amit hetek óta keresek. Mikor egy másik személy elveszítése miatt boldogtalan vagy, képes vagy mindent elfelejteni, amit eddig valaha is tanultál, illetve tudtál. Le kell menni a felszín alá, ahol a valódi értékek vannak. És bár emocionálisan vannak sebek, mégis szeretni kell. Jól érzem magam, és nem azért mert elfelejtettem a szenvedéseimet, és lerendeztem a magánéleti fájdalmam, hiszen még mindig visszatér az űr, a hiány, hanem mert már el tudom viselni, és már másról is szól az életem, és ilyenkor elindul valami.

Feedback

Mostanában sokszor keresem az életem értelmét, és ma reggel kézzel fogható bizonyítékot kaptam hozzá, aztán rájössz az önsajnálatod közepette, hogy az élet mégis szép! Szeretném ide másolni, hogy este mit írt nekem az egyik kolléganő ügyféloldalról, akinek belépőjegyet terveztem:

"Szerettem volna adni 2 meghívót a holnapi zárt körű vetítésre, no nem azért, mert eladnám a filmet neked, csak azért, hogy lásd, nézd meg. :)"...

Mondanom sem kell mennyire jól esik, mivel én egyáltalán nem számítotam rá, és valahogy úgy érzi az ember ilyenkor, hogy tökre megéri csinálni mindent. És én már ennek is nagyon örültem, erre ma reggel Nikó írt nekem pár sort beköszönésképp, ami mindent betetőzött:

"[ 2016. február 24. 8:04 ]: Van egy erzes bennem
[ 2016. február 24. 8:04 ]: Jo reggelt
[ 2016. február 24. 8:04 ]: Nagyon szeretlek
[ 2016. február 24. 8:04 ]: mindig de most valahogy rad gondoltam es ezt erzem"

És ilyenkor nem tudsz mit mondani. Csak azt, hogy boldog vagy. És tudod, hogy valamit mégis jól csinálsz... főleg, mert te is ezt érzed!

Egyébként hallottam Geszti Pétertől egy megfogó gondolatot:
"Minden hiábavaló, ezért törekedjetek rendületlenül. (Buddha)
Az élet nem azért van, hogy a dolgok sikerüljenek, s a föld, hogy halhatatlanok legyünk, tőlünk függ, rajtunk áll, miattunk jön össze vagy nem..."

Elgondolkodtató. Tökre értem.
És egy saját gondolat a végére, bár nem olyan bölcs, mint buddha, de friss tanulság: akkor fejlődsz legjobban, mikor szarban vagy!

800 méteres sprint

Vannak napok, mikor le akarod küzdeni saját magad, 4'55"-el, közel egy kilométeren át.

Tisztázzuk... akkor most túl alacsony, vagy túl magas a mércém?!?

És az a durva, hogy komolyan el kell gondolkodnom, hogy hogyis vagyunk ezzel? Mondták már nekem, "Kata nálad túl magasan van a mérce, nem lesz ennek jó vége", de szembesültem olyannal is pszichológusomnál, hogy rettenetesen alacsonyan van a mércém, ezért szinte nem is vagyok potenciális nő, akiért érdemes harcolni. Szóval? Lehet válogatni (a megfelelő nézőpontból?). Én meg csak egyszerűen meg vagyok keveredve és fogalmam sincs. Egyet tudok csak, hogy számomra mitől tűnik igazán férfiasnak egy férfi. Merthogy ezt számomra egyáltalán nem külső jegyek határozzák meg, mint széles váll, magas testalkat, markáns arc stb, nálam sokkal inkább attól férfi egy férfi, ha egy nőt nővé tud tenni. Klasszikus példák lebegnek előttem, szóval valószínű nem járhatok nagyon messze az igazságtól, van is egy példám, most Valentin napkor Gergő beállított hozzám, hogy menjünk futni, és hozott nekem egy Merci csokit, meg egy Powerade-et, és annyit bökött csak oda, boldog Valentint, tudom, hogy neked fontosak ezek az "ünnepek", teljesen zavarba jöttem, és abban a pillanatban nem is arra gondoltam, hogy húúú milyen jó lesz "bezabálni" a csokit, hanem hogy Gergő igazi férfi, és ez belülről jön, és én boldog voltam, pedig "csak barátok" vagyunk, de én mégis nőnek éreztem magam, és büszke voltam. Ezeket a szerepeket valaha így élték és jó volt nőnek lenni. Ma már szerintem annyira el vannak mosva a határok, hogy lassan nem is releváns, hogy nő vagy-e vagy férfi, megkülönböztetés maximum csak a fizetésben és a testi erőben jelenik meg, de a lényegről generációról generációra fokozatosan kezdünk megfelejtkezni. Örülök, hogy nem a mai tinédzser korosztályba tartozom, hallok néha történeteket a mai szlengekről, meg hogy hogy bánnak a mai tinédzser fiúk a lányokkal, hogy a vécében kúrnak a buliban, majd utána egymás nevét sem tudják, hogy a fiatalok 60%-a HPV-s, hogy a kapcsolataikat fészbúkon élik, a nők már a szelfiken azt sem tudják hogy tekerjék ki a testüket, felülnézetből, csücsörítve, mell kidobva. Ma már a 13 évesekről néha azt hiszem, hogy 10 évvel idősebbek. El fog múlni... a figyelem, a férfiasság, a nőiesség. Őszintén remélem, ha egyszer lesz családom, valamiképpen még tovább tudom adni, mit jelent ez, és hogy a valódi értékeket nem kívül kell keresni, és a szavak nem számítanak, csakis a tettek.

Zene

Mincike illegáliskodik

Az én életemben mindig is fontos momentum volt. No persze nem annyira, hogy rajongjak DJ-k vagy előadók iránt, hanem pl szeretek zenét hallgatni, akár munkához, akár csak úgy. Inspirál, kikapcsol. Mai napon pont egy ezzel kapcsolatos probléma jött elő, mégpedig hogy emberekhez is társítok zenéket. A felejtési stádiumomban egy olyan szakaszhoz érkeztem, mikor elindult bennem a tagadás, azaz nem akarok rá gondolni semmilyen formában, mert azzal csak mindig tépek egyet a sebemen. Így nem csekkolom se FB-n, se instán, se skype-on. Először nehéz volt megállni, de aztán mostmár egyre könnyebb, viszont amikor meghallok egy zenét, amit vele kötöttem össze (és sajnos tök sok van a mainstream stílusban), akkor jön a menekülés, azonnal kikapcsolni. Ez nem jó így, de egyelőre ez van, még mindig jobb, minthogy végig szenvedni, és belesodródni az önsajnálatba. Gondolom eljön majd az a fázis, mikor már nem fog zavarni. Egyébként tudom, hogy már örökre az övé lesz az a néhány zene, de majd egyszercsak nem fog fájdalmat okozni, mikor meghallom.

Egyébként így vagyok illatokkal is. Nyomot hagynak, nem is gondolná az ember, hogy kikhez milyen illatok kötnek, melyeket sosem felejtek el. Az életben amúgy meg nem mindig csak jó dolgok történnek, és így teljes egész. Aztán talán egy idő után megszépülnek az emlékek.

Tegnap beültünk Nikóval. Egyszercsak a semmiből mondta nekem, hogy meséljem el neki az életpályám, hogyan és honnan indultam, és hogyan jutottam el idáig. Teljesen meglepett ezzel a kérdéssel, mert valójában 100 éve ismerjük egymást, de pontosan nem tudja honnan indultam. Valahol nagyon jól esett, hogy érdekli. Aztán elmeséltem neki elég részletesen a középiskolától kezdve, majd végül azt mondta, hogy ő felnéz rám, ez is nagyon jól esett. Motiváló néha úgy beszélgetni, ami nem csak napi aktualitásról szól, és jó hogy tanulunk egymástól.

Önfeláldozás

Ez egyik igen nyilvánvaló, és totál a mindennapjaimban visszatérő sémám. Nagy geci ez a séma, mert ez egy kedves dologba bujtatott önszopatás. Ugyanis legtöbbször van egy mellékterméke, ez pedig a "düh". Ugyanis ez a séma valójában egy megfelelési kényszerből indul (ami gondolom gyermekkorból származik). A legtöbb kórházi ápoló is szenved benne a túlzott szociálissággal. De ezek az emberek sosem boldogok a végén. Valljuk be, az ember önző lénynek született. Vannak egészséges határok (amiket azért illik tartani), de alapvetően mégis önzőek vagyunk, és az önfeláldozás is inkább csak egy játszma, melyben így akarunk köszönetet, figyelmet, vagy visszaigazolást kicsikarni.
A megoldásom nagyon egyszerű, meghúztam a határvonalat, ami nem más, mint a családom és a barátaim. Senki másért nem vagyok hajlandó feláldozni magam, és nem is várom másoktól sem.

Ha mégis belesétálnék, a "düh" a jutalmam :)

Hipnózis

A hipnotizálás számomra mindig is egy izgalmas, és misztikus dolognak tűnt, egész életemben vágytam rá, hogy kipróbálhassam. Egyébként megjegyezném, hogy sokkal jobban túl van misztifikálva a köztudatban, mint amilyen a valóságban. Ugyanis tulajdonképpen a hipnotikus állapot egy és ugyanaz az alfa állapottal. Én nem tudom hogy olyankor mi történik az agyban, de valahogy egy réteggel mélyebbre tudunk jutni állítólag, meg ugye a kreatív részét is meg lehet nyitni, na meg akik hisznek a telepátiában és hasonló misztikus dolgokban (én hiszek), azok ugye ebben a tudat állapotban tudnak kibontakozni. Ma vetettem fel ezt a témát dilidokimnál, és hát nem is kellett több, mondta, hogy ha van kedvem, csinálhatjuk. Attól fostam, hogy majd én nem fogok tudni ilyen állapotba kerülni, de azóta rájöttem, hogy bárki képes, mert nem kell olyan nagy trouvaille-ra gondolni, csak egyszerűen lassabb lesz a pulzusod, de egyébként tudatodnál vagy. Semmi olyat nem lehet kiszedni belőled, amit nem akarsz elmondani. És most azon gondolkodom közben, hogy érdemes lenne elkezdenem néha meditálni vagy relaxálni, mert valójában teljesen jól hat az ember idegrendszerére.

Na de, hogy az én személyes hipnotikus élményemről meséljek kicsit, először is úgy zajlik, hogy le kell lazulni, ehhez segít a doki, hogy mire figyeljek, figyeljem a hangokat a szobában, a kinti hangokat, majd a testem lazítsam le, ehhez végig mondja, hogy figyeljem a lélegzetem, milyen mikor beszívom, kifújom, figyeljem a hőmérsékletét, figyeljem a testem lazulását, hogy a kezeim nehezednek stb stb. aztán egyszercsak mondja, hogy képjelzek el egy virágot. Kérdezi milyennek látom? Mondtam mint a gyermek rajzokon, szírmai vannak. Milyen a színe? Rózsaszín. Milyen a közepe? sárga. Milyen sárga? okker sárga. Milyen a tapintása? Puha. Menjek tovább, milyen a szára? mint egy tulipánnak. Van levele? Még nincs, mostmár van, olyan mint egy tulipánnak. Van gyökere? Nincs, vágott virág. Mondja dokim, ha szeretném tegyem vízbe. Mondtam beletettem. Most menjek bele a közepébe. Mit látsz/érzel? Vizes nedves érzés, kicsit hideg, de kellemes. jöjjek ki belőle. Milyennek látom? Ugyanolyannak (de tudom, hogy ott volt egy gondolatom, amit nem mondtam, egy pillanatra mosolygott a virág. Aztán váltottunk helyszínt. Képzeljek el egy rétet. Mit látok. Először egy repce rét ugrott be, aztán egy sima "semmi extra" rét. Mondta a dokim válasszak, hol vagyok? A "semmi extra rét" állandósult. Látok valamit a távolban? Nem semmit, csak a rét. Ha körbenézel semmi? De megláttam a házunkat (simontornyait), és rájöttem, hogy a kertünkben vagyok. Mondta, hogy induljak el valamerre, merre megyek? Felfelé, távolodva  háztól a szőlőbe. Mit látok? Hogy gazos. És egyedül vagy? Abban a pillanatban beugrott a kerítésen egy macska. Chucky, rájöttem, de aztán ő távozott is, de jelen van körülöttem, ez nyilvánvaló. És végülis ennyi, ezután visszaéberített a dokim. persze ez sokkal hosszadalmasabb volt, csak a lényeges lépéseket emeltem ki.

Konklúzió? A virág én vagyok, a víz érzéseket jelent, hogy nincs gyökere, azt is egyéni izlésre bízom, ki mit gondol róla, én szimplán úgy értékelem, ahogyan a vágott virág létét, eltávolítva van a gyökerektől. A virág tulajdonságai én vagyok. Hogy vízbe tettem, gondoskodtam magamról.

A kertünk is önmagáért beszél, ami érdekes, és utólag derült ki, hogy a házban csak apám volt jelen a gondolataim szerint, anyám+tesóm sehol. Ezt még nem tudom hova tenni. A repce rét és csupasz rét közötti választás azt jelenti, hogy úgy értékelem magamban, hogy nem érdemeltem meg a szebbet, a kopárabbat választottam, ez sem véletlen...

Innentől minden második héten hipnózis terápiával folytatjuk, mert ez érdekes, és számomra kevésbé manipulálható, aztán meglátjuk.

Mikor az illúzió áttér valósággá...

Valentin napi 5. év Facebookon :)

...na akkor érkeztél meg a felejtési stádium legutolsó szakaszába (sztem ez a szakasz sokáig eltart). Azt hiszem ma érzek hasonlókat. Látom a hibákat, hogy hol csúszott el, és mi csúszott el, persze gondolok még rá, sőt igazából álmodok vele többször, de ez már a feldolgozási szakasz. Már akár meg sem változtatnám (azért ez még nem igaz teljesen), de belenyugodtam. És onnan tudom, hogy tényleg ebben a stádiumban vagyok, hogy jönnek az ötletek. Elkezdtem ismét a jövőmön agyalni, hogy hogyan lehetne tovább lépni, és most már tudom a fókusz erősen egy irányba fordítani anélkül, hogy vissza ugranának a gondolataim a nyomoromra. Most egy nagy dologba szeretnénk Lacussal beleugorni. Én magamban már hiszek ilyen téren, és nagyon reménykedem, hogy Lacus se fog az első akadálynál megfutamodni, kicsit félek ettől, mert tényleg nagy dologra készülünk, sok felelősség. Valójában ezért is szeretném, ha nem egyedül kellene végigcsinálni. Most a magánéleti kérdés sajnos teljesen félre lesz téve egy jó ideig, sőt most néha kicsit úgy is látom, hogy amikor volt lehetőség, akkor kurvára nem jutott a dolog semeddig, szóval most nem szeretnék több időt pazarolni. Rettenetesen sok idő és energia ment el a kukába, miközben pedig kellene (fel)építeni a jövőt, hogy nyugdíjasan ne egy szálloda portásaként kelljen dolgoznom, hanem a seggemet süttethessem a Bahamákon.

Szóval első lépés a kutatás, informálódós. Itt a bajom, hogy teljesen funkcionális analfabéta vagyok. Olvasgatom a kiírásokat, csak éppen egy részét meg sem értettem, úgyhogy hét elején erre szánunk időt, hogy együtt meg tudjuk érteni az összes részletet.

Egyébként ma futó napom van. Még előtte vagyok, de hálisten ma nem esik az eső.
Ja igen, és a Valentin nap kapja  be.. :D

szerk.: és ugyanezen a napon Nikóval 5 éves friendek vagyunk FB-n :)

33

Éves vagyok. Ma. Életem legszomorúbb szülinapja, és eddig éve is. Nincs vigaszom, igazából elfelejteném az egészet. Csak múljon el. És így is lesz. Barátaimnak nagyon hálás vagyok, mert nem felejtettek el, de egyébként belül csak közönyt érzek, és azt hogy sajnálom, hogy nem tudom megélni. Mélypont nap van.

Outdoor workout again

Kata visszatért! 

Úton

Kezd tudatosulni bennem, milyen szörnyen nehéz dolgot csinálok végig. És egyre biztosabban tudom, hogy a neheze megvan már. Innentől kezdve ismét rájöttem, hogy nem létezik lehetetlen számomra, ami a mentális akaraterő kategóriához köthető. Sokkal jobban vagyok, mint egy hete, ám ha visszagondolok, esküszöm még a gyomromba is beleszúr a hányinger érzés, annyira intenzív volt, tehát hátra nézni nem tudok már, viszont sajnos még előre sem. Azaz nézek én, csak nem látok semmit, nincs semmilyen látkép, vagy ötlet, vagy terv. Vegetáció, rendeződés, ez jellemző a napjaimra. Lassan tisztul, lassan múlik a fájdalom, de azért még fáj, de őszintén érzem, hogy vagyok annyira erős, hogy bármit kibírok, meg amúgy bárki kibír bármit, csak félünk és a félelem eltorzítja a nagyságokat (lásd "Alíz csodaországban").

Egyébként dolgozom hétvégén. Nem bánom. Visszatért a régi rend. Nekem úgy látszik még mindig kicsit erről kell szóljon az életem. Megpróbáltam ezt megváltoztatni, egyelőre úgy látszik nem megy. Talán legközelebb, vagy talán ha majd elérem az életem célját. Viszont az idő nekem játszik, minden egyes nap. Amitől kicsit félek idén, hogy nem fogom tudni megélni ezt az évet, mert folyamatos sürgetés lesz, no meg dorid élet.

Aztán jön a szülinapom, (szintén) félek tőle, és idén nem ünneplem, inkább sebeket gyógyítok, de jövőre akárhogy is lesz, duplán fogok ünnepelni! Ezt megfogadom!

Terápia #nemtudomhányadik

Nagyon bírom a terapeutám. Azt hiszem ma fordult a dolog, végre nem hátra felé nézünk, hanem elkezdte az igazi terápiát, elkezdett építeni. Iszom minden szavát. Először is rájöttem, hogy hatalmas káosz van a fejemben a kapcsolatokról, az igazi emberi értékekről, a kapcsolatokban előforduló jogokról, és elvárható kötelességekről. Én ezt az egészet egy teljes alárendelődésként tekintettem az utóbbi időben, valószínüleg a párkapcsolati kudarcaim miatt és mert nem tanultam meg, nem voltak gyermekkori valódi kötődéseim, amik a példát mutathatták volna. Egyáltalán nem baj, mert ami előny most, hogy tudom mit csinálok, értem a folyamatot, és az elhangzott alapvetéseket. Ehhez van is házifeladatom. Össze kell foglalnom, mi a minimum elvárásom egy kapcsolatban a szívem mélyén. Illetve most rengeteget jegyzetelt Tomi, szerintem azért mert most sok olyan dolog elhangzott, amiből ő már tud építeni. Az előző 3 alkalmam sem ment persze a kukába, de ott volt egy nagyon erős túlélési terápia szerintem, mikor inkább az együttérzésen volt a hangsúly. Egyébként plusz erőt ad, hogy már érzem az erőm. Továbbra is ez még nem azt jelenti, hogy jól vagyok, boldog meg aztán pláne nem, csak azt hiszem elmúlt a sokk, és elkezdődött az elfogadás, és a belenyugvási szakasz (már ha létezik ilyen tudományos síkon).

Már második éjszaka nem riadtam fel...

...és azt hiszem már nincs az a szorongató érzés sem, azt hiszem haladunk. Viszont nem szeretek egyedül lenni a gondolataimmal. Szerintem most olyan vagyok mint egy kullancs szegény barátaimnál. De már lassan oda jutottam, hogy humorizálok saját magam kínlódásán.

Voltam ma Gergőnél hajazni, mert ugye ahogy Chanel mondotta volt: "Minél rosszabbul állnak a dolgaid, annál jobban kell kinézned!" Sok leugrott a hosszból, sztem kb. 10 centi. Így:

Gondoltam egy nagyot...

...és beneveztem az idei félmaratonra :)
Azért ez azt hiszem bátorság, így február 1-én!

"örökké nem eshet..."

Felkelek éjszaka és félek, szorongok, feszült vagyok. Nem tudom megfogalmazni a feszültségem okát, de arra gondolok, hogy én élem át a szenvedést, de nem nekem kellene, igazságtalan. És közben fáj a szemem és a szemöldököm a tegnapi korrekciós tetoválás miatt... nagyon hiányzott ez a plusz fájdalom. Panni (a tetováló), megjegyezte sovány vagyok. Hát mit mondhatnék erre, jelenleg nem tudok változtatni rajta, hiszen étvágyam az nincs. Egyelőre azon dolgozom, hogy az élet funkcióim működjenek, és tolom magamba a vitaminokat, mert ilyen lelki állapotban az immunrendszerre is nagyon kell vigyázni, mert nem funkcionál rendesen. 52 km-t futottam ebben a hónapban. Ez pont a fele annak, amit nyáron szoktam, és pont 52 km-el több, mint amit eddig a többi januárban.

Nézem az ingatlan piacot. De annyira be van durvulva, hogy már néha ott is csak a szart látom, egyre szarabbat akarnak adni egyre drágábbért, ez ám az igazi lehúzás. 15 millió alatt nincs (tégla) ingatlan szinte, mi a határ? Meddig akarják még tolni az árakat?

Még mindig.

Telnek a napok. Szerencsére a sportról nem felejtkeztem meg, bármennyire is rosszul érzem magam. Ma megyek a szemöldök és a szemhéj tetkómat korrekciózni. Nagyon jól sikerült egyébként mind a kettő. Teljesen természetes lett, és ma elvileg a szemöldökbe ahol hiányoznak szálak, oda behúz pár 3D-set, hogy úgy tűnjön sehol sem hiányos. De valójában engem ez nem érdekel, mint ahogy valójában semmi nem érdekel. Tegnap történt egy felismerés bennem a legrosszabb forgatókönyvre (egy instagram fotó alapján), ami úgy tűnik bekövetkezett, úgy éreztem ki szeretnék futni a világból, de nem baj, így kellett lennie, most mélyen vagyok még, de előbb-utóbb ki fogok jönni, én biztosan nem maradok langyos fosban, mert nem demokratikusan eldöntötték helyettem, nekem ha tetszik, ha nem végig kell csinálnom, mert nincs választási lehetőségem. Szinte minden nap úgy érzem, hogy ma van a mélypont, de valójában egy hullámvasúton vagyok, jobb és rosszabb váltakozik. Mindentől félek a szívem mélyén, és még mindig nem fogytak el a könnyeim. Hálás vagyok a barátaimnak, akik felismerték, hogy esendő vagyok, és nagyon vigyáznak a szavaikra, hogy ne bántsanak, és mellettem állnak, mert azt hiszem tényleg szeretnek. De valahol ez mégis olyan, mint a halál... egyedül kell végigcsinálnod. Az összes démonoddal meg kell küzdeni, és folyamatosan jelen van a legszemetebb démon, a remény... mert ő hal meg utoljára, nem igaz?

Egyébként sok tulajdonságot megtanultam a szeretetről, és emiatt nem mondhatom, hogy kárba veszett idő volt. Megtanultam, hogy nem szégyen szeretni, nem szégyen vállalni. A szeretet önmagában nem fáj, sőt a legmagasabb szintre emel, mikor tiszta és kétoldalú. A fájdalom akkor van, ha nem találja meg a másik pólust. Szintén most tanultam meg, hogy folymatosan változik a mértéke és a minősége, mikor már azt hiszed nincsen, vissza tud térni, nem egy elkönyvelt állapot. Hogy szeretetet adni-e jobb vagy kapni, ez egy hülye kérdés, a lelki biztonságot az adja, ha kapod, de nekem adni is ugyanolyan, sőt igazából ha bennem van, akkor belőlem árad folyamatosan, akkor is ha nem akarom, mert az emóció egy magasabb rendű erő szerencsére, különben már kihaltunk volna mi emberek, mert mi mégis rejteni akarjuk és megszüntetni, hogy ne érhessen sérülés, de századjára is az a konklúzióm, hogy a fájdalom is jobb mint a közöny, amikor semmi nem történik érzelmileg, csak létezel és minden csupán valami féle rutin. Aztán tévedhetek persze, ez csak egy szubjektív látásmód, mindenki úgy ítél, ahogy él, vagy ami a személyes hite, én nem mondom meg senkinek mi a jó.

A remény. A legnagyobb és legálságosabb démon. Néha persze a győzelem előfutára és ez benne a legkiálhatatlanabb, olyan mint Júdás, elárul, megvezet, és mint egy parazita, kiirthatatlan. Néha hálás vagy neki, néha gyűlölöd, de mindig csak utólag tudod megmondani, mit érzel iránta. És csak a kritikus időszakban bukkan fel, mikor kétségek kerülgetnek.

Megtörtem, engem egy olyan ember dobott el, a lehető legméltatlanabb formában, aki reményt adott az életbe vetett hitembe, és akibe minden porcikámmal hittem. Vállalom az éréseimet, minden körülmények között, aztán majd egyszercsak elmúlnak, vagy ki tudja napról-napra múlik, és egyszer majd csak elfogy, hogy aztán új érzések léphessenek helyébe.

Méltóság. Van az a szint, mikor elveszíted? Van. Egy szerelem elveszítése pont ilyen. Nem lehet méltó módon távozni belőle, vagy ha megteszed, akkor az visszafolytásokkal történhet, ami pont az egészséges működés ellentéte. Az egészséges működésben az ember megéli és kifejezi az érzéseit. Méltóságban elsétálni azt hisszük bármit is számít, mert erre tanított meg a társadalom minket, de én ebben is mást hiszek, vannak olyan helyzetek az életben, amelyek elve nem méltóak, mint amikor egy betegségben szenvedsz és az megfoszt az emberi mivoltodtól, vagy mikor az történik mint velem, elveszíted azt, akit a legjobban szeretsz...

Kedves életképeim a napokból

(Chucky azt hiszi én vagyok az anyja... és egyébként nem téved)

(Nikóval az Ötkertben)

Amikor már azt hiszed nincs lejjebb...

...kiderül, hogy van. Összetörtnek érzem magam (érzelmi depriváció), közönyt érzek (bizalmatlanság), kudarcot (kudarcra ítéltség), unalmat, igénytelenséget, magányt (elhagyatottság-instabilitás), és rettenetes fájdalmat (érzelmi depriváció). És lassan azt érzem, már nincs kihez fordulni (társas izoláció-elidegenedettség), már a barátaimat sem akarom traktálni a fájdalmaskodásommal és az önsajnálatommal (Könyörtelen mércék-hiperkritikusság).

Tökéletesen aktívak a sémáim. De legalább tudom, hogy mi történik velem, csak valahogy túl kéne élni.

Jobb és rosszabb napok

Úgy látom ezek fognak váltakozni a következő időszakban. Ma egy rosszabb van, szinte beledöglök.

Elszakadási útmutató

Létezik a szakításra egy irtózatosan nagy félremagyarázó hasonlat. Ez pedig a következő: amikor szakítasz olyan, mint amikor meghal egy hozzátartozód. Bár a logikát értem, de nem igaz. Rettenetesen félre visz ez a hasonlat. Egy barátommal beszélgettem ma erről a témáról, mert ugye sajnos nálam aktuális a témakör, de nem stimmel az elmélet, és meg is van helyette a teljesen pontos hasonlat, ami viszont szerintem minden szempontból alátámasztható és logikus. A szakítás olyan, mint egy káros szenvedélyről leszokni. Ezt most csak az tudja átélni, aki már túl van egy ilyenen, és megvan hozzá az élettapasztalat. Ugyanis ha nagyon mélyen belegondolunk a párkapcsolat is egy addikció, egy függőségi viszony. Persze ez a szó elsőre pejoratív értelmet asszociál, hiszen gondolom mindenki a társfüggőségre gondol elsőre, de én nem arra gondolok. A lényeg az, hogy már átéltem egy káros szenvedélyről való leszokást, tudom a tüneteket, ismerem a folyamatot. Így azt hiszem, képes vagyok leracionalizálni azt a folyamatot, ami most bennem zajlik, ezt az elengedési folyamatot. Első és legfontosabb szempont, hogy az idő 100%-os gyógyulást hoz, ami tök szép kilátás, még a nőgyógyászati műtétemnél is csak 95% volt a százalékos sikerarány. A második az, hogy a legrosszabb része a felfogás időszak, amikor még Te magad sem hiszed el, hogy képes vagy egy életre lemondani a káros szenvedélyedről (esetünkben egy személyről). Tudom, hogy ez a része az első időben csak részlegesen megy, tehát nem is haragudhatok magamra, ha nem sikerül tisztán abszolválni. Aztán jön a következő szakasz elég gyorsan, amikor még iszonyú sokszor eszedbe jut, és vigyáznod kell, hogy ne jöjjön gyengébb pillanat, mert mindent el lehet rontani vele. Ebben a szakaszban fontos a lelki erő, és az hogy valóban tovább akarj lépni. Egyébként egy szakításnál nyilván lelki értelemben más érzéseket élünk át, én most maga a működési mechanizmust hasonlítom csak. És mivel én mondtam már le káros szenvedélyről tudom a saját sarokpontjaimat. Tudom, hogy két hónapnál már jóval könnyebb, és tudom hogy egy évnél már nyoma sincs a szenvedésnek, sőt igazából akkor már nem gondolok rá. Most a köztes időszakot kell könnyebbé tenni, főleg az első szakaszt. Erre mondom, hogy azt kell csinálni, ami örömet okoz, egyébként tök gáz, hogy 32 évesen osztom erről az észt, és ha ezt tudtam volna gyerekkoromban, valószínű nem lennék rá büszke, mert nem úgy képzeltem, hogy ilyen témák lesznek aktuálisak az életemben, dehát ez olyan, mint a betegség, nem kívánságműsor, és könnyebb ha el tudod fogadni a létezését. Ami nekem a legnehezebb része bevallom, az elengedés. Őszintén kimondani, hogy nincs értelme tovább csinálni és következő lépésként előre nézni. Ilyenkor az agyaddal felül kell írni az emocionális énedet. Azt az oldalt, amely ugyanolyan erővel bír, mint a racionális éned. Szóval ez egy nagyon kemény harc. És fontos még, hogy pozitívan nézz előre, ne kudarcot láss, hanem lehetőséget. No, hát kurva nehéz, nekem ezzel még nem is sikerült megküzdenem, egyelőre a sémáim "örülhetnek", mert kaptak egy szép kis visszaigazolást, erősödhetnek. Szóval azt hiszem itt tartok a folyamatban. De legalább elindultam, és én már felfelé megyek. Ilyenkor jó, ha az embernek jó munkája van, vagy jó életcéljai. Ennyi, és nem elfelejteni: kell sírni, ha kell sírni!!!

Sémák

1. Biztonságos kötődés
Elhagyatottság-instabilitás
Bizalmatlanság-abúzus
Érzelmi depriváció
Csökkentértékűség-szégyen
Társas izoláció-elidegenedettség

2. Autonómia, kompetencia, én-azonosság
Dependencia-inkompetencia
Sérülékenység-veszélyeztetettség
Kudarcra ítéltség

3.Reális keretek és önkontroll
nincs ilyen sémám

4. Jogos igények és érzelmek kifejezésének szabadsága*
Önfeláldozás

5. Spontaneitás és játék*
Könyörtelen mércék-hiperkritikusság

*feltételes sémák.

ORAL-B PRO 6000 Fogkefe

Új eszköz inda hausz. Fúúú basszus rettentően imádom az ilyen kütyüket, és a hozzá tartozó bluetooth app, szóval fantasztikus. Előző fogkefém kibírt több mint 10 évet, majd végül a kapcsolója romlott el, de nem is bánom, mert most így válthattam egy újabb modellre. Tök jó, feldobta a napomat, és innentől végre a fogmosásaimat is statisztikázhatom :D

ORAL-B PRO 6000 D36.545.5X

Szeretet

Verseny

Folyamatosan versenyben vagyok az idővel. Az egyik legfontosabb dolog a világon, és ugyanakkor a legnagyobb ajándék is, ha valakinek sok van belőle. Nekem általában nagyon kevés, és rohadt gyorsan megy. Ám most mégis még gyorsítanék egy kicsit rajta. Nem sokáig, csak úgy egy fél évet. Úgy érzem néha összeroppanok ebben a helyzetben, amiben élek. Nagyon hiányzik már egy otthon. Nagyon hiányzik már, hogy magam alakíthassam a környezetet, amiben élek, és ne ezt a kolesz feelinget kelljen nap mint nap átélnem/elviselnem. Nehezen megy, és azt hiszem az idő múlásával ez egyre csak rosszabb lesz. Önálló, felnőtt nő vagyok, szükségem volna már a levegőre, azt érzem, hogy ezek a momentumok folyamatosan fojtogatnak. Ebben az évben minden munkával töltött pillanatom ez járja át, mikor már úgy érzem nincs erő, az adja a motivációt a kitartáshoz, hogy már csak egy kicsi hiányzik.

2015

Elhatároztam már évekkel ezelőtt, hogy nem írok évösszesítőt, mert olyan gyermeteg dolognak tartom, de valamiért most mégis ez jutott eszembe. Bár végülis tudom miért, mert meghatározó évem volt, és bár érzelmileg nagyon szélsőséges, de mégis jó. Úgy érzem, hogy nem a "lineárisan kiegyensúlyzott, ám közepes" a jó, hanem amikor az ember valódi érzelmeket érez, ekkor él. És velem ez történt ebben az évben, azt hiszem ez a jó megfogalmazás, ebben az évben éltem. Mondhatom globálisan munka szempontból, hogy életem eddigi csúcspontja, olyan sikereim voltak, amit 2016-ban elég nehéz lesz megfejelni, de azért őszintén bízom benne, hogy még felfelé visz az út, hiszen az akarás bennem van. Olyan brandeken dolgoztam mint MOL, UPC, Bud Airport, Nestlé, Spar, Oney majd végül zárásként pici Huawei. 3 különböző ügynökségnek dolgozom be, és ugye a saját ügyfelem, és ezek mellett sok kicsi, és végül lett szerződésem egy fordító irodával kisebb DTP munkákra (kicsi de folyamatos=stabilitás). Szóval engem ez büszkeséggel tölt el, és az önbizalmam azt hiszem szakmai téren elérte végre az egészséges szintet. Sőt kimondom, azt hiszem elégedett vagyok, nem elszállt, de elégedett. Legfontosabb tapasztalatom, hogy a szakmai alázatnak mindig meg kell lennie. Gergő mondott nekem egy okosságot. 3 dolog kell a sikeres munkához: megbízhatóság, elvárható színvonal, határidők tartása. Ha az egyik hiányzik, már nem a tiéd a munka. Nekem mindig az első a munka, a magánéletem felett is, és bevallom ez nem teher, szeretek dolgozni, szeretem a munkám mi több úgy érzem komfortzónám.
Aztán a sport. Idén nagyjából 700 km-t futottam, ez az ediggi 500 km-es átlagomat jól meg is fejelte. Első olyan tél, hogy egyetlen hónapra sem hagytam abba, sőt még a téli fagyos hónapokban is igyekszem tartani a heti 2 edzés napot, mégha edzőteremben is. Lefutottam idén a második félmaratonomat, és testileg teljesen fittnek éreztem magam egész évben. Azt hiszem komolyabb betegségről nem is tudok beszámolni hálisten.
Aztán szerelem. Jól utolért :) Bepótoltam pár évet azt hiszem az életemből. Az év első felében ért el azt hiszem életemben másodszor azaz igazán vak szerelem, amikor nem látsz el kettőig, és racionálisan nem vagy képes döntéseket hozni. Szerelem első látásra. Tart még. Hogy mi lesz a vége nem tudom azóta sem, mert nem egy standard helyzetbe csöppentem, de optimizmusom van. Úgy jött az életembe, mint derült égből a villámcsapás. Volt egy meeting, ahol besétált az ajtón mint kolléga, akivel együtt fogunk dolgozni. Azt hittem sosem állna szóba velem, picinek éreztem magam, és kevésnek hozzá, de aztán ő nyitott felém, először barátilag, aztán nem tudom mi történt, egyszercsak megváltozott az egész. Olyan, mintha a férfi alteregóm lenne, vagy a másik oldalam. Az egész életszemléletünk nagyon nagyon hasonló, az értékrendünk, még a múltunk is. Mindketten nagyon durván toljuk a munkát, mindkettőnknek van saját cége, és tök hasonló kondíciókkal dolgozunk, és persze a kémia, mint egy mágnes, imádom. Na de nem is áradozom tovább, mert igazából csak szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni. Nem tudom mi lesz, de azt tudom, hogy ennyire számomra tökéletes személy még megközelítőileg sem volt az életemben. És ami a leges legfontosabb, hogy a szürke életemnek színt adott, valódi mosoly van az arcomon és a szívem szeretet járja át. Így érzek és értékelem, mert sok évet töltöttem ezek nélkül. Ha elveszítem, akkor is elmondhatom hogy sokat adott, mert megismertem az emocionális oldalam.
És végül a pszichológus, mint záró akkord. Nem azért járok hozzá mert betegnek érzem magam. Egyáltalán nem érzem magam se depressziósnak, se pánikbetegnek, semmi ilyesmi. Ezt magamért teszem. Hogy képes legyek egy egészséges kapcsolatot fenntartani, hogy úgy tudjak adni, hogy közben kapjak is. Sok sebesüléssel indult az életem, amiről senki sem tehet, egyszerűen csak így alakult, nem is szeretnék hibást keresni, mert nem is ez számít, hanem az, hogy megszűnjenek a blokkjaim és végre egy átlagos életem lehessen.

Mit várok 2016-tól? Nagyon sokat. Támasztottam maga elé üzleti tervet is, és magánéletben is sokat szeretnék, és persze erre az évre tervezem eddigi életem legnagyobb dobását. Szóval van miért dolgozni, és ma kezdem is a munkát. Szóval Minden jót erre az évre, ezt kívánom magamnak és mindenki másnak is, aki ezt olvassa :)

Bizalmi kérdés?

Sokat beszéltem a bizalomról eddig az évek folyamán, de csak most jöttem rá, hogy miért. Mert azt hiszem kórosan bizalmatlan ember vagyok. És ha valaki elnyeri a bizalmam, majd visszaél vele, azt utána akaratlan eltaszítom (örökre?), mert lezárok. Bezárom magam érzelmileg, és ezt nem tudom irányítani. Kérdés, meg tudok valaha újra nyílni? És ha olyan emberről beszélünk, aki valójában úgy vesztette el a bizalmam, hogy még igazán azelőtt meg sem "nyerte", akkor sikerülhet? Minden jel arra utal, hogy nem, de szeretnék hinni benne, hogy én is változom, és egyszer már valami nem kiszámíthatóan, és szarul sül el.

Terápia 2.

Megtörtént a második alkalom. Nehéz róla beszélni, igazából semmi "extra" dolog nem történt, gyermekkor volt a téma. Szeretem-e a nevem, betegségek, bölcsi, ovi, gyermekkori barátok, és persze a szülők. Volt házifeladatom. Rajzolnom kellett boldogság grafikont az életemről. Dilidokim mondta, két szempontból sem látott még SOHA ilyent. Egyrészt hogy nem a nullától kezdődik az érzelmi állapotom ábrázolása, hanem előtte, ami tökéletes ábrázolás, hiszen létezik a prenatális szakasz, születés előtt, de még soha SENKI nem ábrázolta, másrészt, hogy a gyermekkorom kb 35%-os boldogságra helyeztem, ami megint csak atipikus, mert általában mindenki a "boldog gyermekkornak" ábrázolja elsőre, majd persze kijön, hogy nem is volt olyan boldog, de én mégis iszonyatosan alacsony szintre helyeztem már elsőre...

Következő téma, betegségek. Gyermekkori betegség, felnőttkori betegség, ami ugye nekem volt egy elég komoly. Megkérdezte a doki, hogy kivel csináltam végig, mondtam hogy azt hiszem nagyjából egyedül, de azért persze barátok is velem voltak. És ki járt velem dokihoz? Mondtam senki, én egyedül... Végig csináltam egyedül egy majdnem rákos betegséget?! Mondta, hogy ez nagyon durva! Mondtam, hogy anyukámnak kb a 3. hónap után mondtam el, hogy egyáltalán beteg vagyok...

Beszéltünk a migrénről (amiben szenvedek egyébként), volt egy állításom a fejfájás típusomról, hogy szerintem cluster. Dokim mondta, hogy ő is szenved migrénben, és rengeteg típusa van. Voltam-e fejfájás klinikán? Mondtam nem, nem tudom miért. Mondta, hogy a cluster az a legdurvább és kevesebb mint 1%-nak van, és általában férfiaknak. Mondtam tudom, de a neten ahogyan olvastam, erre passzolnak a tüneteim. Erre ő, hogy szoktam verni a fejem a falnak, mikor fáj? Mondtam nem. Erre ő, szerinte migrénes vagyok, és ha úgy van, akkor szülés után jó esélyekkel meg is szűnhet. De ő nem szakorvos, ezt ki kell vizsgáltatni. Mikor jött elő először? És mikortól rendszeres, ezek voltak a következő kérdések, és hogy van e kiváltó ok...

Aztán valahogyan véletlen eljutottunk addig, hogy én mennyire különbözöm a családomtól. Doki kérdezte, miért érzem ezt? Mondtam egy példát. Hogy pl higiéniában. Mondta pszihomókus, hogy ezt bontsam ki konkrétan. Erre mondta, hogy pl már 7-8 évesen én takarítottam otthon rendszeresen, mert szégyelltem, hogy nincs soha tisztaság. Erre a doki mondta, hogy volt-e még olyan felnőtt munka amit én végeztem. Mondtam erre, hogy minden reggel fél 6-kor keltem, és 6-ra mentem a boltba bevásárolni magamnak és a tesómnak (iskola napokon). Erre mondta, és ezenkívül volt még valami? Mondtam, hogy hát megtanultam füvet nyírni, és szoktam is néha, tudok szépen nyírni, fater megtanította, hogyan kell. Erre mondta a dilidokim, hogy szerintem ez-e a feladata egy 8 éves gyereknek? Itt egy pillanatra elakadt a szavam. Tartott egy kis szünetet, és mondta, hogy ennek a jelenségnek van neve: parentifikáció. Most nem írom le ennek kihatásait, mert egyelőre csak azt tudom, amit netről olvastam. Dokim megkérdezte, hogy érzek-e dühöt szülőm felé? Mondtam, hogy igen. De egyből folytattam, hogy a dühöm az alkoholizmusuknak szól (mert ugye mindkét szülőmet érinti). A dokim folytatta, nemcsak. Elvették tőlem, ami egy gyereknek jár, a gyermekkort...

Nem bontottam ki részletesen a témákat, de hasonlóan zajlik, most csak a lényeges pontokat emeltem ki, nem biztos, hogy teljesen élethűen. Egyébként most bűntudatom van, hogy ezeket leírtam, viszont ez is én vagyok.

Terápia

Elkezdtem. Kettős érzelmek zajlanak bennem. Mármint nem a terápiával kapcsolatban, hanem úgy en bloc a lelkivilágomban. Nem tudom, hogy mi fog történni, ez okozza. Rájöttem (vagyis ezt eddig is tudtam), szeretem a kiszámítható dolgokat, és most nem látom, hogy mi lesz, viszont ami biztos, nincs bennem félelem. Az első alkalom nagyon gyorsan elment. Először is teljesen más, mint ahogy filmekben látjuk, nemcsak én beszélek magamról, hanem a pszichológus is felvázol dolgokat, magyaráz el működéseket, és nem fekszem egy ágyon, hanem ülünk szemtől szemben. És nemcsak ő kérdez és magázódunk, hanem teljesen mellérendelten én is kérdezhetek akár róla is. Egyelőre azt hiszem addig jutottunk, hogy tipizáltuk a problémát, mivel periodikusan visszatérő problémám van, így ez bíztató, mert jól kezelhető legalábbis így értelmeztem. Kaptam házifeladatokat. Egy boldogság grafikont kell készítenem az életemről és egy több száz kérdésből álló teszt. Ez a teszt blokkokra van osztva 10-20 kérdésenként, és teljesen jól láthatóan minden csoport egy bizonyos problémakörre mutat, gondolom ebből majd jól lehet látni a problémám természetét. Várom már a következő alkalmat,várom, hogy merre indulunk el. De egy biztos, mikor kiléptem az ajtón, úgy éreztem, hogy jó az irány, és már sokkal előbb meg kellett volna tennem.

Drága?! Igen, éves szinten szemmel jól látható összeg lesz, és úgy tűnik (persze ez még csak az általam kikényszerített sacc) egy/másfél év a várható idő intervallum.

Havasi Symphonic - 2015. december 5.

Nagyon nagy élményben volt részem. Tegnap voltam életem első havasi koncertjén. Brutálisan nagy volumenű volt a komoly zene és a populáris között félúton, egy teljesen sajátos stílusban. Havasi nekem olykor kicsit giccsesnek tűnik, de ugyanakkor meg nagyon egzakt, és egy nagyon egyedi látásmód. Olyan volt, mintha belekerültünk volna a fejébe ezzel az audió-vizuális élménnyel. És nem mellesleg egyik kulturális vágyam teljesült is. Az álmok valóra válnak, ha hiszünk benne, és ha teszünk érte. Azt hiszem ez az egyik legfontosabb, amire ráébredtem. Én az utóbbi években tulajdonképpen nem teszek mást, mint sorról sorra megvalósítom az álmaimat. Jó érzés. Talán nagyképűnek hangzik, de így van.

A koncert végén volt egy életre szóló pillanatom, mikor valahogy apukámra gondoltam, aki már nincs közöttünk, és valamiért úgy éreztem, hogy abban a pillanatban mégis velem van, ezután minden egyes szerettemre gondoltam, azt érzem ezen a világon ez a leges legfontosabb. Ezek a pillanatok leírhatatlanul katartikus pillanatok, és ami még nagyon fontos nekem, hogy mindezt a legrégebbi, gyermekkori barátnőmmel, Zsuzsival éltem át, akivel eltétel nélküli és őszinte a barátságunk. Na csak ennyit akartam hozzáfűzni, de valójában nincs mit magyarázni, ha valaki ismeri, önmagáért beszél.

Mini cooper

Ő egyik óriási vágyam. Álmodozni jó, és kell is, mert előre visz. Talán jövőre :)