#42

Betöltöttem a 42 évet, leírva nagyon fura, érzésre semmi extra. Gondoltam majd írok nagyszabású gondolatokat, de nem igazán tudok, ugyanis nem ennyinek érzem magam, hanem valahol 35 környékén :D. Talán az egyetlen jel a testi lassú leépülés, ami nyilván megindult már, de még mindig energikus vagyok és mozgékony, sőt mozgékonyabb, mint 25 éves korban. Egyébként nem mennék vissza egyik régebbi korszakomba sem, nem volt jó nekem, talán csak a 33-35-ig, oda vissza-vissza nézegetnék. Jó dolgokat éltem meg akkor. Ha korszakot kellene nézni, most érzem legjobban magam, most vagyok talán a legnyugodtabb, legelégedettebb, és most van a legkevesebb démonom, tehát mentális egészséget tekintve biztosan most vagyok a leginkább toppon... illetve mostanra már bizonyos területeken a tapasztalat miatt talán van némi bölcsességem is.

És akkor ezzel vezetném át a témát egy gondolatmenetre, amit a napokban játszok már a fejemben. Most már lassan fél éve járunk heti minimum egyszer Gergővel+a kutyusokkal a természetbe sétálni (illetve most per pillanat futás/séta kombóban), ahol akaratlan nagyon sok témát érintünk. Rájöttem, hogy Gergő teljesen más oldalról közelít meg sok témakört, és ez a nézőpont kell nekem ahhoz, hogy összeálljon a fejemben a nagy egész. Nagyon régóta rágódtam már a "tehetség", "tudás" vs. "szorgalom", "megfigyelés" témakörén, ugyanis azt már megfejtettem, hogy azon túl, hogy mentálisan semmit nem hozok gyerekkoromból, így mélyről jövő szorongásaimat sem sikerült megfejtenem, és leginkább megváltoztatni voltam képtelen, míg mostanában valamit gondolati szempontból nagyon elkaptam. Hozzá tenném ehhez hozzájárul, hogy most (egzisztencia területén) egy nyugalmas időszakot élek meg, így ez nem vonja el a figyelmem/energiám egy jelentős részét. De vissza a gondolathoz, szóval magamat mindig is egy közepesen tehetséges, közepes intelligenciával rendelkező, ám igen reziliens embernek tartottam, viszont ezek a "közepes"  jelzők felépítettek bennem egy mélyről érkező imposztor szindrómát. Tulajdonképpen ma jöttem rá, hogy ez tök szükségtelen, mert a szakmai tudásom, tehetségem, szorgalmam elég magasan van, a megfigyelő képességem kapcsán jól tudom követni a trendeket, a beleérző képességemmel jól meg tudom érteni mit szeretne az ügyfél. Ezáltal olyan megoldásokat tudok kínálni, amik magasabb szinten vannak, mintha pusztán csak a "tehetség" lenne meg. Viszont ezt megérteni nekem nagyon sok év munkája volt. 

Most már 3 legfontosabb alapelemét látom a életnek: idő, szeretet, természet.
Idő, ami keretet szab. Szeretet, ami értelmet ad, természet, ami feltölt/visszatölt. Ez volna a 42. életévem "bölcsessége".

Halad-gat-gat-gatok

Kimondhatjuk lassan, hogy már 3 hete jógázom napi szinten, és ha jól gondolom 3. hónapja futogatok így hétvégénként (egyszer vagy kétszer, ahogy esik), és kezdem érezni, hogy jobban van a testem és egyébként érdekes módon az elmém is. Hétvégén futottam meg először újra azt a kört, amit itt a 16. kerületben anno heti szinten szoktam. Szuper érzés, és az egész jóga is kezd sokkal több lenni, mint aminek indult, ugyanis kezdenek jönni benne a sikerek. Ilyen kézzel fogható pl a Bakasana, ami számomra egy lehetetlen póznak tűnt pár hete. Persze most sem tudom ilyen szépen megtartani, és úgy egyáltalán kb 5-6 másodpercig tudom tartani, de a nulláról indultam. Jobb a közérzetem, jobban tudok testileg/lelkileg lazítani. Vannak lelki szomorúságaim, de úgy érzem, hogy megint megtalált a tudatos "jelenlét". És közben rájöttem, hogy a napomnak van még egy pontja, ami tök üres és nem használom semmire, ezt pedig a gyerek altatási (kb) egy óra. Ekkor lehetne átgondolni, lezárni a napot, kicsit még meditálgatni, lazulni, tudatosan tervezni. Szóval ma már megpróbálom ezt az időt is hasznosan eltölteni.

Terápia. Az utolsó.

Mai nappal - ha nem is örökre, mert ugye "soha ne mondd, hogy soha" - lezárult egy korszak. Ma befejeztem a terápiámat pszichológusomnál. Az ilyen változásoktól mindig kicsit tartok, de hosszas mérlegelés, és közel 4 hónapos kiegyensúlyozott élet és párkapcsolat során úgy éreztem megérett az idő. Nem lehet szavakba önteni mennyit adott nekem ez a terápia, azt hiszem nem kevesebb múlott ezen, mint hogy most elmondhatom, boldog vagyok, és azt hiszem soha nem éreztem ilyen mértékű egyensúlyt az életemben. Erősödtem. Persze szerencse is kellett hozzá, de vissza nézve egy nagyon kemény időszakot csináltam végig úgy, hogy kihoztam belőle a maximumot. Ez rettenetesen sok önhitet ad. Hogy higgyek az ösztöneimben, higgyek a megérzéseimben, és hogy sose féljek kimutatni az érzéseimet. Az élet szép, csak észre kell venni a szépségét. Nagyon megható volt a mai alkalom. Azt mondta a pszichológusom, hogy úgy érzi, hogy a döntés jogos, látja ő is a változást. Elővette a jegyzeteit az első alkalomról, és végig mentünk a fontos pontokon, és újra feltette a kérdéseket. A válaszok változtak. Ehhez kellett, hogy ezért én is dolgozzak. Én bevallottam, hogy úgy jöttem az első alkalomra, hogy szerettem volna a változást, de nem is mertem elhinni, hogy sikerülhet, és sikerült, nem vagyok magányos, és azt érzem, hogy mindenem megvan, amire egy ember vágyhat lelkileg. Stabilnak érzem magam, és optimistának. Volt benne meló, mert Tominak (a pszichológusnak) sikerült egy olyan időszakot kifognia nálam, ami a leghardabb, ripityára törték a szívem, és ő ezt a folyamatot végig nézte. Teltek el hetek, mikor azt hittem, hogy nem megyek előre, de ugyanakkor racionálisan meg úgy éreztem, hogy egyetlen út létezik, és az idő nekem dolgozik. Szóval nagyon nehéz volt ma nekem, mert megszerettem Tomit, hiányozni fog, de így az egészséges, ahogyan egy gyereknek is, nekem is eljött a pillanat mikor el kell engedni a kezem, és nem utolsó sorban most már van mentális támaszom, aki egyben a szerelmem is.

Edzések - testben és fejben

Megint durvulás hónap következik, ugyanis következő hónap félmaraton. Júliust kicsit elhülyéskedtem, így a végére alig lett meg a 85 km futásban, de nem baj, mert nem is számított. Viszont most tegnap a kar edzésben is bedurvultam, meg a futást is kezdem, és ebben a hónapban minimum 100-at szeretnék, de jobb lenne, ha fejelhetném ismét a 120-at. Ha valaki edz, az látszik rajta, és az én mércém szerint nem elég a jó testalkat, személy szerint azt szeretem, ha van benne meló.

Egyébként vannak napok mikor az agónia hatalmában tart. Mert bár nem céltalan az életem, de mégsem tartok a célomnál sem. A héten megfogalmaztam, hogy tulajdonképpen én még nem élek. Az én életem akkor fog elkezdődni, ha el tudok kezdeni végre környezetet teremteni magam köré. Addig csak alárendelés az egész, addig nem tudok tervezni olyan dolgokat, ami másnak természetes, csak apróságokat, amik nem befolyásolnak semmit. Magasak az igényeim, ez a "keresztem". Egyébként minden rendben van továbbra is, pszichológusommal nagyon jó ütemben haladunk azt hiszem. Utolsó hetekben pl rájöttem olyan dolgokra, amiket egyáltalán nem tudtam magamról. Illetve tegnap a rossz tulajdonságaimat beszéltük át, amiket én magam fogalmaztam meg. A legrosszabbat otthonról hoztam. Ez pedig az "áldozat" szerep. Azt hiszem ezt a tulajdonságomat a barátaim sem szeretik bennem. Sok minden indul ebből különböző irányokba, és tegnap sikerült megértenem, hogy egyáltalán honnan ered az egész. Egyébként azt hiszem az önismeret nem azt jelenti, hogy tudod a tulajdonságaidat, hanem azt, hogy tudod, hogy a tulajdonságaid miért vannak, és jó esetben esetleg azt is tudod, hogy mit lehet kezdeni velük, hogy ne legyenek.

Minden alkalom után valamire rájövök magammal kapcsolatban. Ezek is a saját megvilágosulásaim, amihez basszus kellett fél év. Biztos valaki azt gondolja, hogy nincs szükség ilyen tudatos élésre, és lehet igaza is van, de ő biztos nem ilyen sérült ember. Én egyébként is tudatos ember vagyok, illetve a gyermekkori sérüléseimet szeretném élhetővé tenni, megszüntetni a szorongásaimat. Tudom, mindenki szorong, de hiszek benne, hogy lehet úgy élni, hogy ne blokkoljon ez bizonyos szegmensekben. Mindig azt gondolom, magamról, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit meg tudok mutatni, és ezt valahol egyébként mélyen nem csak mondom, hanem tényleg hiszem. Ezeken egyébként nem dolgozom folyamatosan. Azt is észrevettem, hogy időszakok vannak, van amikor jobban tudok koncentrálni.
Csináltunk egy tesztet pszichológusomnál. Gombteszt. Feladat: válassz ki gombokat és helyezd fel egy papírra a jelenlegi kapcsolataidat. Szándékosan nem nevezem konkrétabban, mert az már befolyásol. Két olyan dolgot is elkövettem az egész teszten, amit még soha senki. Először is kiválasztottam a legnagyobb gombot "én"-nek. Hát ezen a pszichóm kicsit fennakadt, mert hogy soha senki nem választotta magának a legnagyobbat... érdemes rajta elgondolkodni. Azt hiszem ez a nyilvánvalót jelenti, amitől kicsit bereszkettem egy pillanatra, az egót. Kurva nagy egóm van. Viszont azt hiszem ki merem jelenteni, hogy nem pejoratív értelemben, mint önzőség, hanem mint akarat, öntudat, erő. És ez igaz, nem azaz ember vagyok akit egyébként lehet jobbra-balra tologatni, mert semmi elképzelése nincs, és ez sosem volt így. Nah, tovább megyek. A másik egyedi. az elrendezési dolog, egyik oldalra helyeztem magam, és visszafelé pakoltam az embereket (általában körbe szokták helyezni). Én tudom mi volt a logikám, a távolság síkban való szemléltetése. Hogy mindenki egyforma esélyek mellett tolódik, pontosan és igazságosan látszódnak a dolgok. Mindegyik gombot zöldként akartam (csak elfogyott). Szóval mindenkire magam körül azonos esélyekkel gondolok, csak a pozíciók mások. Hogy ki-ki abba nem mennék bele, mert felesleges, és főleg ez folyamatosan változik, de nagyon jó teszt, a nagy egómból indult ki a rossz tulajdonságaim elemzése (amiről feljebb írtam), és azt is nagyon eredményesnek érzem. Hát itt tartunk most :)

"Kata, jó vagy ma!"

Ez a pszichológusom szájából hangzott el. Kicsit azt éreztem ma, hogy megérkeztünk az első állomásra. Azt hiszem ennyire még sosem tudtunk egymás gondolataira kapcsolódni dokimmal. El is húzódott majdnem a következő kliens kezdő időpontjáig. Valójában a múltheti témáinkat folytattuk, akár úgy is mondhatjuk túlbeszéltük, de nem. Csak szimplán célt értunk mindkét témával. Az egyik az alkoholizmus témakör, a másik pedig a hátrányos helyzetű származás. Szinte szökdécseltünk a gondolatokon és mosoly volt dokim arcán mikor éppen a házimat meséltem el neki, és hozzátettem, hogy most tudom mire gondolsz és mi lenne a kérdésed, és elkezdtem válaszolni rá. Tudtam, hogy ő is és én is érezzük, hogy sínen vagyunk. És ez nem megjátszás, és nem illúzió. Valódiság. Nem mondanám, hogy mindenre üdítő a megoldás, mert pl családtagunk alkoholizmusára nincs megoldás, hiszen ehhez első sorban rá volna szükség, viszont ha képes vagyok elfogadni őt, és helyzetekben (amik sajnos kiszámíthatatlanok) higgadt maradni, akkor képes leszek kezelni.

Könyörtelen mércék - hiperkritikusság

Na, hát ez a második olyan sémám, ami már-már ijesztő formákat ölt. És nem másra kivetítve, hanem saját magammal szemben. Most csinálom a weboldalam tervét, és érzékelem közben, ahogyan pushingolom magamat folyamatosan, hogy nem elég professzionális, pedig őszintén szólva, másnak már simán eladtam volna (és Lacus folyamatosan mondja, hogy "ezek szuper ötletek, Kata!"). Folyamatosan mérlegelem az ötleteimet, hogy még mindig nem elég jó, még kell húzni felfelé. Hát így élek magammal szemben.

És ugyanez tegnap a szemüveg boltban. Új szemüvegem lesz (régi is marad, az lesz a sport szemüvegem), és hát az üzlet összes szemüvegét felpróbáltam, majd végül alig tudtam választani. Nehéz ez mindig, mert utána ez fogja meghatározni az arcom évekig, és ráadásul a mostani PRADA-m nagyon eltalált volt (sajnos már nem létezik ez a modell boltokban). Így amúgy a következő GUCCI (élőbe sötétebb) lesz.
Visszatérve a sémára. Az egész valahonnan onnan ered, ahonnan az önfeláldozás, feltételes séma, tehát valamit megteszel, akkor szeretni fognak/megbecsülnek stb (lehet az elhagyatottság-instabilitás sémából?). Ez a séma az életben eredmények szempontjából erősen visz előre, de közben meg nagyon fárasztó, én pl sosem pihenek. Akkor adtam pihenőt magamnak mikor volt valaki, akire társként tekintettem, mert akkor biztonságban éreztem magam, "megengedhettem" magamnak.

Péntek, 9:30-as páciens

A heti terápiám nagyon érdekes volt. Központi témánk a halál. Először is elmeséltem dokimnak, hogy milyen post gondolataim voltak a hipnózis után, illetve miket éreztem utána. Hogy apám jelent meg, és ebből arra következtetek, hogy ez valójában regressziós hipnózis lehetett. És ekkor kérdezte pszichológusom, hogy milyen a viszonyom a halállal? Élből válaszoltam, hogy azt hiszem jóban vagyunk. Hipochonder* a betegségem után voltam, de ahogy az idő múlik, azt hiszem az is elmúlt, illetve elmeséltem, hogy faterom halálára tulajdonképpen én már fel voltam készülve, éveken át tudtam, hogy be fog következni, mivel láttam, ahogyan szép lassan leépül. Ez már akkor is megviselt. Akkoriban rengeteg időt együtt töltöttünk, szinte végig ketten voltunk otthon, és mindig bennem volt a félelem, ha ő meghal, ne én legyek ott egyedül, és persze amitől igazán félsz, az bekövetkezik, mikor rosszul lett egyedül én voltam otthon, és hívtam az ügyeletes doktort, aki azt mondta, hogy semmi gond nem lesz... na én aznap láttam apámat utoljára. Barátságban voltam apámmal, sosem haragudtam rá. Az egyetlen dolog, amiért mégis nehezteltem, azaz alkohol, de jó és őszinte ember volt, és ezt tőle örököltem. Csak gyenge volt. Na ez volt az a szó, ami szöget ütött pszichológusomban. Miért, gyenge és erős emberek vannak? Hát erre kicsit vártam a válasszal, ugyanis akkor esett le, hogy én tulajdonképpen sokszor kategorizálok így - erős akaratú ember, gyenge ember stb - mi több, ez alapján tisztelek, avagy nem embereket. De tudtam, hogy rossz válasz lenne, ha azt mondanám igen. És valahol rájöttem, hogy a gyengeség és az erő tulajdonképpen mindenkiben benne van, mert valójában az akarat nem tulajdonság, hanem egy életszemlélet, egy megfogalmazott célkitűzés alapján, mindenkibe benne van, csak valaki jobban küzd a céljáért, mert több rá az igénye, valaki kevésbé, mert inkább kényelmesebb. Ezt követően anyámra tértünk át, mert őt is érinti az alkohol. Rá is neheztelek emiatt, és őt is "gyengének" tartom. Ekkor jött a kérdés, miért iszik anyukám? A válaszom, hogy szerintem belesodródott, és nem tudja abbahagyni. Ez bullshit. Van oka. És ez a házi feladatom, hogy ezt átgondoljam. Nem lesz könnyű.

Aztán kicsit visszatértünk a hipnózishoz. Ugyanis saját észrevételem alapján mivel faterom volt jelen, így egészen pontosan bekategorizálható az időpont, amikorra visszarepültem. Olyan 20-21 éves korom környéke, mikor Simivel szakítottunk. És erről eszembe is jutott, hogy mostanában főleg a mostani elszakadás után nagyon sokszor álmodtam Simivel. Kérdezte dokim, hogy milyen kontextusban, és meséltem, hogy mindig intim kapcsolati kontextusban. Ekkor esett le nekem és a dokimnak azt hiszem egyszerre valami. Az összefüggés, a hipnózis az álmaim és a mostani valóságom között. Ugyanaz az életszituáció. A szakítás utáni szenvedés. Ami az életemben csak akkor és most volt/van. Ugyanazt a fájdalmat élem át, ugyanaz a feldolgozási folyamat zajlik fejben, és ez annyira erős, hogy a tudatalattim folyamatosan vetíti ki. Ennek megértése jó dolog, de nem tudom, hogy vezet-e valahová.

Következő alkalom ismét hipnózis lesz, várom már.

*Hipochonderré válásnak általában van egy kiváltó oka, mint pl. egy közvetlen családtag hirtelen elvesztése, vagy súlyos megbetegedése, vagy saját betegség, nem született dolog.

Önfeláldozás

Ez egyik igen nyilvánvaló, és totál a mindennapjaimban visszatérő sémám. Nagy geci ez a séma, mert ez egy kedves dologba bujtatott önszopatás. Ugyanis legtöbbször van egy mellékterméke, ez pedig a "düh". Ugyanis ez a séma valójában egy megfelelési kényszerből indul (ami gondolom gyermekkorból származik). A legtöbb kórházi ápoló is szenved benne a túlzott szociálissággal. De ezek az emberek sosem boldogok a végén. Valljuk be, az ember önző lénynek született. Vannak egészséges határok (amiket azért illik tartani), de alapvetően mégis önzőek vagyunk, és az önfeláldozás is inkább csak egy játszma, melyben így akarunk köszönetet, figyelmet, vagy visszaigazolást kicsikarni.
A megoldásom nagyon egyszerű, meghúztam a határvonalat, ami nem más, mint a családom és a barátaim. Senki másért nem vagyok hajlandó feláldozni magam, és nem is várom másoktól sem.

Ha mégis belesétálnék, a "düh" a jutalmam :)

Hipnózis

A hipnotizálás számomra mindig is egy izgalmas, és misztikus dolognak tűnt, egész életemben vágytam rá, hogy kipróbálhassam. Egyébként megjegyezném, hogy sokkal jobban túl van misztifikálva a köztudatban, mint amilyen a valóságban. Ugyanis tulajdonképpen a hipnotikus állapot egy és ugyanaz az alfa állapottal. Én nem tudom hogy olyankor mi történik az agyban, de valahogy egy réteggel mélyebbre tudunk jutni állítólag, meg ugye a kreatív részét is meg lehet nyitni, na meg akik hisznek a telepátiában és hasonló misztikus dolgokban (én hiszek), azok ugye ebben a tudat állapotban tudnak kibontakozni. Ma vetettem fel ezt a témát dilidokimnál, és hát nem is kellett több, mondta, hogy ha van kedvem, csinálhatjuk. Attól fostam, hogy majd én nem fogok tudni ilyen állapotba kerülni, de azóta rájöttem, hogy bárki képes, mert nem kell olyan nagy trouvaille-ra gondolni, csak egyszerűen lassabb lesz a pulzusod, de egyébként tudatodnál vagy. Semmi olyat nem lehet kiszedni belőled, amit nem akarsz elmondani. És most azon gondolkodom közben, hogy érdemes lenne elkezdenem néha meditálni vagy relaxálni, mert valójában teljesen jól hat az ember idegrendszerére.

Na de, hogy az én személyes hipnotikus élményemről meséljek kicsit, először is úgy zajlik, hogy le kell lazulni, ehhez segít a doki, hogy mire figyeljek, figyeljem a hangokat a szobában, a kinti hangokat, majd a testem lazítsam le, ehhez végig mondja, hogy figyeljem a lélegzetem, milyen mikor beszívom, kifújom, figyeljem a hőmérsékletét, figyeljem a testem lazulását, hogy a kezeim nehezednek stb stb. aztán egyszercsak mondja, hogy képjelzek el egy virágot. Kérdezi milyennek látom? Mondtam mint a gyermek rajzokon, szírmai vannak. Milyen a színe? Rózsaszín. Milyen a közepe? sárga. Milyen sárga? okker sárga. Milyen a tapintása? Puha. Menjek tovább, milyen a szára? mint egy tulipánnak. Van levele? Még nincs, mostmár van, olyan mint egy tulipánnak. Van gyökere? Nincs, vágott virág. Mondja dokim, ha szeretném tegyem vízbe. Mondtam beletettem. Most menjek bele a közepébe. Mit látsz/érzel? Vizes nedves érzés, kicsit hideg, de kellemes. jöjjek ki belőle. Milyennek látom? Ugyanolyannak (de tudom, hogy ott volt egy gondolatom, amit nem mondtam, egy pillanatra mosolygott a virág. Aztán váltottunk helyszínt. Képzeljek el egy rétet. Mit látok. Először egy repce rét ugrott be, aztán egy sima "semmi extra" rét. Mondta a dokim válasszak, hol vagyok? A "semmi extra rét" állandósult. Látok valamit a távolban? Nem semmit, csak a rét. Ha körbenézel semmi? De megláttam a házunkat (simontornyait), és rájöttem, hogy a kertünkben vagyok. Mondta, hogy induljak el valamerre, merre megyek? Felfelé, távolodva  háztól a szőlőbe. Mit látok? Hogy gazos. És egyedül vagy? Abban a pillanatban beugrott a kerítésen egy macska. Chucky, rájöttem, de aztán ő távozott is, de jelen van körülöttem, ez nyilvánvaló. És végülis ennyi, ezután visszaéberített a dokim. persze ez sokkal hosszadalmasabb volt, csak a lényeges lépéseket emeltem ki.

Konklúzió? A virág én vagyok, a víz érzéseket jelent, hogy nincs gyökere, azt is egyéni izlésre bízom, ki mit gondol róla, én szimplán úgy értékelem, ahogyan a vágott virág létét, eltávolítva van a gyökerektől. A virág tulajdonságai én vagyok. Hogy vízbe tettem, gondoskodtam magamról.

A kertünk is önmagáért beszél, ami érdekes, és utólag derült ki, hogy a házban csak apám volt jelen a gondolataim szerint, anyám+tesóm sehol. Ezt még nem tudom hova tenni. A repce rét és csupasz rét közötti választás azt jelenti, hogy úgy értékelem magamban, hogy nem érdemeltem meg a szebbet, a kopárabbat választottam, ez sem véletlen...

Innentől minden második héten hipnózis terápiával folytatjuk, mert ez érdekes, és számomra kevésbé manipulálható, aztán meglátjuk.

Terápia #nemtudomhányadik

Nagyon bírom a terapeutám. Azt hiszem ma fordult a dolog, végre nem hátra felé nézünk, hanem elkezdte az igazi terápiát, elkezdett építeni. Iszom minden szavát. Először is rájöttem, hogy hatalmas káosz van a fejemben a kapcsolatokról, az igazi emberi értékekről, a kapcsolatokban előforduló jogokról, és elvárható kötelességekről. Én ezt az egészet egy teljes alárendelődésként tekintettem az utóbbi időben, valószínüleg a párkapcsolati kudarcaim miatt és mert nem tanultam meg, nem voltak gyermekkori valódi kötődéseim, amik a példát mutathatták volna. Egyáltalán nem baj, mert ami előny most, hogy tudom mit csinálok, értem a folyamatot, és az elhangzott alapvetéseket. Ehhez van is házifeladatom. Össze kell foglalnom, mi a minimum elvárásom egy kapcsolatban a szívem mélyén. Illetve most rengeteget jegyzetelt Tomi, szerintem azért mert most sok olyan dolog elhangzott, amiből ő már tud építeni. Az előző 3 alkalmam sem ment persze a kukába, de ott volt egy nagyon erős túlélési terápia szerintem, mikor inkább az együttérzésen volt a hangsúly. Egyébként plusz erőt ad, hogy már érzem az erőm. Továbbra is ez még nem azt jelenti, hogy jól vagyok, boldog meg aztán pláne nem, csak azt hiszem elmúlt a sokk, és elkezdődött az elfogadás, és a belenyugvási szakasz (már ha létezik ilyen tudományos síkon).

Sémák

1. Biztonságos kötődés
Elhagyatottság-instabilitás
Bizalmatlanság-abúzus
Érzelmi depriváció
Csökkentértékűség-szégyen
Társas izoláció-elidegenedettség

2. Autonómia, kompetencia, én-azonosság
Dependencia-inkompetencia
Sérülékenység-veszélyeztetettség
Kudarcra ítéltség

3.Reális keretek és önkontroll
nincs ilyen sémám

4. Jogos igények és érzelmek kifejezésének szabadsága*
Önfeláldozás

5. Spontaneitás és játék*
Könyörtelen mércék-hiperkritikusság

*feltételes sémák.

Terápia 2.

Megtörtént a második alkalom. Nehéz róla beszélni, igazából semmi "extra" dolog nem történt, gyermekkor volt a téma. Szeretem-e a nevem, betegségek, bölcsi, ovi, gyermekkori barátok, és persze a szülők. Volt házifeladatom. Rajzolnom kellett boldogság grafikont az életemről. Dilidokim mondta, két szempontból sem látott még SOHA ilyent. Egyrészt hogy nem a nullától kezdődik az érzelmi állapotom ábrázolása, hanem előtte, ami tökéletes ábrázolás, hiszen létezik a prenatális szakasz, születés előtt, de még soha SENKI nem ábrázolta, másrészt, hogy a gyermekkorom kb 35%-os boldogságra helyeztem, ami megint csak atipikus, mert általában mindenki a "boldog gyermekkornak" ábrázolja elsőre, majd persze kijön, hogy nem is volt olyan boldog, de én mégis iszonyatosan alacsony szintre helyeztem már elsőre...

Következő téma, betegségek. Gyermekkori betegség, felnőttkori betegség, ami ugye nekem volt egy elég komoly. Megkérdezte a doki, hogy kivel csináltam végig, mondtam hogy azt hiszem nagyjából egyedül, de azért persze barátok is velem voltak. És ki járt velem dokihoz? Mondtam senki, én egyedül... Végig csináltam egyedül egy majdnem rákos betegséget?! Mondta, hogy ez nagyon durva! Mondtam, hogy anyukámnak kb a 3. hónap után mondtam el, hogy egyáltalán beteg vagyok...

Beszéltünk a migrénről (amiben szenvedek egyébként), volt egy állításom a fejfájás típusomról, hogy szerintem cluster. Dokim mondta, hogy ő is szenved migrénben, és rengeteg típusa van. Voltam-e fejfájás klinikán? Mondtam nem, nem tudom miért. Mondta, hogy a cluster az a legdurvább és kevesebb mint 1%-nak van, és általában férfiaknak. Mondtam tudom, de a neten ahogyan olvastam, erre passzolnak a tüneteim. Erre ő, hogy szoktam verni a fejem a falnak, mikor fáj? Mondtam nem. Erre ő, szerinte migrénes vagyok, és ha úgy van, akkor szülés után jó esélyekkel meg is szűnhet. De ő nem szakorvos, ezt ki kell vizsgáltatni. Mikor jött elő először? És mikortól rendszeres, ezek voltak a következő kérdések, és hogy van e kiváltó ok...

Aztán valahogyan véletlen eljutottunk addig, hogy én mennyire különbözöm a családomtól. Doki kérdezte, miért érzem ezt? Mondtam egy példát. Hogy pl higiéniában. Mondta pszihomókus, hogy ezt bontsam ki konkrétan. Erre mondta, hogy pl már 7-8 évesen én takarítottam otthon rendszeresen, mert szégyelltem, hogy nincs soha tisztaság. Erre a doki mondta, hogy volt-e még olyan felnőtt munka amit én végeztem. Mondtam erre, hogy minden reggel fél 6-kor keltem, és 6-ra mentem a boltba bevásárolni magamnak és a tesómnak (iskola napokon). Erre mondta, és ezenkívül volt még valami? Mondtam, hogy hát megtanultam füvet nyírni, és szoktam is néha, tudok szépen nyírni, fater megtanította, hogyan kell. Erre mondta a dilidokim, hogy szerintem ez-e a feladata egy 8 éves gyereknek? Itt egy pillanatra elakadt a szavam. Tartott egy kis szünetet, és mondta, hogy ennek a jelenségnek van neve: parentifikáció. Most nem írom le ennek kihatásait, mert egyelőre csak azt tudom, amit netről olvastam. Dokim megkérdezte, hogy érzek-e dühöt szülőm felé? Mondtam, hogy igen. De egyből folytattam, hogy a dühöm az alkoholizmusuknak szól (mert ugye mindkét szülőmet érinti). A dokim folytatta, nemcsak. Elvették tőlem, ami egy gyereknek jár, a gyermekkort...

Nem bontottam ki részletesen a témákat, de hasonlóan zajlik, most csak a lényeges pontokat emeltem ki, nem biztos, hogy teljesen élethűen. Egyébként most bűntudatom van, hogy ezeket leírtam, viszont ez is én vagyok.

Terápia

Elkezdtem. Kettős érzelmek zajlanak bennem. Mármint nem a terápiával kapcsolatban, hanem úgy en bloc a lelkivilágomban. Nem tudom, hogy mi fog történni, ez okozza. Rájöttem (vagyis ezt eddig is tudtam), szeretem a kiszámítható dolgokat, és most nem látom, hogy mi lesz, viszont ami biztos, nincs bennem félelem. Az első alkalom nagyon gyorsan elment. Először is teljesen más, mint ahogy filmekben látjuk, nemcsak én beszélek magamról, hanem a pszichológus is felvázol dolgokat, magyaráz el működéseket, és nem fekszem egy ágyon, hanem ülünk szemtől szemben. És nemcsak ő kérdez és magázódunk, hanem teljesen mellérendelten én is kérdezhetek akár róla is. Egyelőre azt hiszem addig jutottunk, hogy tipizáltuk a problémát, mivel periodikusan visszatérő problémám van, így ez bíztató, mert jól kezelhető legalábbis így értelmeztem. Kaptam házifeladatokat. Egy boldogság grafikont kell készítenem az életemről és egy több száz kérdésből álló teszt. Ez a teszt blokkokra van osztva 10-20 kérdésenként, és teljesen jól láthatóan minden csoport egy bizonyos problémakörre mutat, gondolom ebből majd jól lehet látni a problémám természetét. Várom már a következő alkalmat,várom, hogy merre indulunk el. De egy biztos, mikor kiléptem az ajtón, úgy éreztem, hogy jó az irány, és már sokkal előbb meg kellett volna tennem.

Drága?! Igen, éves szinten szemmel jól látható összeg lesz, és úgy tűnik (persze ez még csak az általam kikényszerített sacc) egy/másfél év a várható idő intervallum.