Esendőségről

Vannak pillanatok az életben, amik emlékeztetnek az esendőségre, és hogy semmi sem életbiztosítás. Ha egy kicsit is lazulsz, már is megkérdőjelezik szakmaiságod, így mindig a maximumot kell adnod (függetlenül attól, hogy testileg vagy lelkileg éppen haldokolsz). Ezért mostanában sokat gondolkodom azon, hogy miként lehetne több lábra állni, hogy olyan stabilitás legyen mögöttem, ami nem megingatható. Ahol nem kell nekem is folyamatosan jelen lennem, és legfőképpen nem kell folyamatosan más ízlését empatikusan előállítani. Imádom a szakmám és ügyfelem is, őszintén! Erre az a bizonyíték, hogy bármikor hétvégén is nagyon szívesen dolgozom. Viszont ez a bizonytalanságtól való félelem néha megriaszt, mert hogy tudok később felelősséget vállalni így egy gyerekért? Nem tartok még itt, de erre is kell gondolnom. Mivel nincs olyan opcióm, hogy végső sorban hazaköltözöm anyámhoz, vagy majd ha megszorulok, akkor bárki is bármivel támogat, így nincs választás. A héten jött egy ötletem, hogy mit kellene csinálni, csak megint azt látom, hogy (emberi) erőforrás hiányom lesz, és persze ez a vállalkozás igényel befektetést (de melyik nem?). Pszichológusom azt mondta, hogy nagyon jó az ötlet és szerinte csináljam. Mi több, egyszercsak délután küldött egy mailt, névjavaslattal, ami beugrott neki. Egyébként az utóbbi alkalmak óta érzem a teljes megnyílást az ő részéről, változik a viselkedése, a testbeszéde, többet hallok tőle belső gondolatot. Visszatérve mentálisan érzem, hogy visszaerősödtem már teljesen a januári romjaimból, és tudom, hogy most dolgozni kell(ene), és felépíteni valamit. Hát ma így.