Sokkal előbb kezdődik, mint hinnénk. Mondják a pszichológusok, minden gyermekkorban kezdődik. No hát, én ma jöttem rá egy konkrét összefüggés sorozatra. Egész életemben folyamatosan találkozom azzal a gondolattal, hogy az emberek lebecsülik a képességeimet, vagyis valahogy sokkal kevesebbet hisznek rólam, mint ami ténylegesen bennem van. Ez akár lehet egy rögeszme is, vagyis esetenként még erre is gondoltam, hogy ez valami önvédelmi mechanizmus, és tényleg nincs bennem több, de aztán valahogy végül jön valami, ami engem igazol. Már általános iskolában találkoztam ezzel a jelenséggel, ahol is a tanároknak szerinte óriási felelőssége van a gyerek sikeressége szempontjából. Szerintem egyetlen tanárnak sem szabadna egyetlen gyereket sem skatulyába helyezni. Pedig ez megy, már kb 5-6 évesen megkapjuk az első legitimált bélyegünk, ami persze mindenkinek más. Nekem több is volt. Mivel apám egy zenész együttes tagja volt, és a felmenőkben is tehetséges zenészek vannak, én már egész kicsi koromban megkaptam azt a jelzőt, hogy van hallásom, tehetséges vagyok. Ez amúgy tök pozitív, és az a durva, hogy életem folyamán sosem kérdőjeleztem meg, és éreztem én is, hogy így van, pedig őszintén szólva nem volt túl sok ösztönös zenei ambícióm (érdekes, hogy inkább ez mostanában jön elő), viszont ez egy siker példa, amiből sajnos kevesebb van, ugyanis ugyanígy megkaptam a negatív jelzőket, pl megvolt általános iskolában az osztály "elit", és oda nem lehetett bekerülni, oda születni kellett :D. Természetesen ezek is a családok alapján voltak meghatározva. Szóval nálam valahol itt születhetett a szorongás/önbizalom hiány az anyai figyelem hiányán kívül. Ez lehet sok gyereknek nem hagy ilyen mély nyomot, csak bennem van egy mélységekre menő perfekcionizmus, egy ösztön, ami esetenként mérgez, ha nem tudom elérni...
Egyébként van egy példám, ami majdnem megbélyegezte az életem, és ha a tanáron múlik, akkor most biztosan nem vagyok a szakmában. Ez arra az időszakra visszavezethető, amikor a gyermek kijárja az általános iskolát, és életében először választás elé áll. Anyukám akkor érdekes mód kezembe adta a döntést, ami amúgy nagyon jó döntés volt (mégha szerintem ez csak azért is történt, mert nem vállalt felelősséget az életemre). Szóval nekem kellett döntenem 14 évesen, mit akarok az élettől, és én akkor mélyre nyúltam és egy ösztönös dolgot mondtam: grafikus akarok lenni. Anyám is nézett nagy szemekkel, de a rajztanár ennél sokkal drasztikusabban reagált. Azt mondta anyámnak, hogy Katának esélye sincs, hiszen nem is járt rajzszakkörre, mit akarok én, miért nem inkább zongorázom tovább? Nagy volt a túljelentkezés, azt hiszem senki nem hitt bennem, de sikerült, felvettek... azt már nem is mondom, hogy 4.-es koromban én képviseltem az osztályunk OKTV-n rajzból, szóval nem hiszem, hogy nem lett volna ott helyem. Tehát ezek a skatulyák nagyon kártékonyak tudnak/tudnának lenni, és persze szakmai küzdelmeim során folyamatosan találkozom ezzel, de igazából nem csak szakmailag, szerintem baráti kapcsolatokban is megvannak ezek, és nem állítom, hogy csak engem skatulyáznak, én is skatulyázok és szörnyű, hogy ebből legtöbb esetben lehetetlen kitörni, olyan mint a skarlátbetű, beég. Na de mi a megoldás? Egyetlen megoldás van szerintem, és minél súlyosabb a kialakult szorongás, annál könnyebb a visszaesés. Az önbizalom kérdés, mint bármely szorongás, félelem alapú, ezt a félelmet csak pozitív visszacsatolásokkal lehet helyrehozni. Az alapokat kell ilyen módon megerősíteni, aztán lehet építkezni.
Moncsi barátnőmmel beszélgettünk saját démonjainkról, és arra jöttem rá, hogy ezek a gyenge pontok mindkettőnknél nagyon érzékenyek, mindkettőnket szerintem ki lehetne végezni vele, ha valaki ellenünk akarná fordítani. Egyébként érdekes, de mindketten a komplexusunk miatt zárkózottak vagyunk. Az a baj, hogy ezektől a démonoktól mi magunkat nem tudjuk megszabadítani, kell hozzá küldő segítség, bátorítás és őszinte pozitív visszacsatolás. Nálam szakmailag nagyon erős a különbség. És itt szeretném lekopogni, de a legjobb dolog az volt, hogy kiszakadtam az ügynökségi életből, ugyanis ha valahol, na hát ott megvan a folyamatos versengés, az önérzet- és hatalmi harcok, és persze az "erősebb farkas..." esete. Ezért ha nagyon objektíven akarom nézni, esélyem sem lett volna megerősödni, sőt a Clair-re visszanézve nagyon ügyesen odafigyeltek, hogy belepréseljenek egy bizonyos skatulyába, hogy csak egy fogaskerék legyek a gépezetben, és semmi több. Ez akkor nem baj, ha Te a lelkedben elégedett vagy, de ha érzed, hogy ez nem te vagy, ennél te sokkal több vagy, akkor ez egy idő után teljesen felemészt, és sosem leszel boldog ember. Szerintem ezen a csatornán sosem beszéltem még a Clair-től való elválásomról, nem is tudom miért, talán szégyelltem, vagy nem is, egyszerűen féltem elmondani, és lojalitásból inkább nem firtattam, pedig az eltávolításom még egy igazi bulvár történet. Lényegében Mikivel való team-ünk sikere bökte a csőrét az egész kreatív osztálynak, és a csapat és hozzátartozó emberkék (így én is) eltávolítása után még tortáztak is bent a bennmaradottak. Nekem szörnyű megalázás volt, de ha a szívemre teszem a kezem, tudtam, hogy nem az én hibám, és nem is rólam szól a történet, megtettem a megfelelő lépéseket, és összességében nekem ez kellett a saját boldog "új élethez".
Apropó, ma elkészültem a saját web látványaival, úgyhogy a ideashop.hu nemsokára mostmár tényleg normálisan fog üzemelni, harmadik nekifutásra sikerült végre azt a minimalista stílust kialakítani, ami tényleg én vagyok.
