Fogságban

Csodálatosnak nem mondanám a mai időjárást (pedig bőven tavasz van már). Kicsit panaszkodni fogok, hiszen ismét alap dolgok hiányát érzem. Az utóbbi hétvégéken törekszem arra, hogy egy percet se töltsek itthon, mert lakótársam és barátnője (akik egyébként nagyon kedves emberek) egyszerűen nem hagynak nekem ezen az 50 négyzetméteren semmi teret. Alapvető fiziológiai igényeimet nem tudom normális ütemben működtetni, viszont ma muszáj itthon maradnom, mert dolgozom. És nekik eszükbe sem jut elmenni itthonról. Szóval előre látom, hogy egy feszült nap vár rám, egyelőre nem tudtam reggelizni, mert foglalt a konyha, aztán majd hallgathatom a visongást (mert ez az egésznapos program) és persze semmi bajom nincs ezzel, mert mindenki azt csinál ami jól esik, csak nekem ezt végig kell hallgatnom, és a legcsekélyebb mértékben sem érzem magam otthon. A legcsekélyebb mértékben sem töltődöm. Ami külön rossz érzés, hogy este mikor megérkeztem tegnap, mentenem kellett az új szappanomat, mert el volt áztatva a fürdőben, és konkrétan az egész egy merő nyálka volt és megpuhult. Sírhatnékom volt. Tudom, hogy nem ezen múlik a világ, inkább csak az a rossz benne, hogy nincs szabadság érzés, ami a lételemem (volna). Tolom a szart melóban, tartom a hátam ügyfeleknél, és cserében nem csinálhatom azt, amit akarok, és nem úgy alakíthatom a környezetem, ahogy az nekem jól esik. De a leges legrosszabb tényleg, hogy az alap élethez tartozó dolgokat sem akkor végezhetem, mikor kellene. Nehezen bírom már. Ha egyszer meglesz a saját lakásom, azt hiszem minden egyes falamat imádni fogom (még akkor is ha az lelakott lesz), és minden egyes percben ott lesz a hála, hogy végre én is normális "felnőtt" életet élhetek.