Mi van megint az ingatlanpiacon?

Elképesztő, amit látok. Budapest, kislakások piaca megint halál, ami tegnap 40 M volt, ma már 50 M... nagyjából 1 hónap leforgása alatt, de ami ennél is durvább, hogy megint elfogytak a lakások. Két gondolat jut ilyenkor eszembe, egyrészt mi van a lakás nélküli fiatalokkal, milyen jövőkép vár rájuk? A "mi időnkben" is drága volt egy ingatlan még jó fizu mellett is nehéz volt elérni a semmiből, de most kb ez lehetetlenné vált. Egy élet munkája alatt tudsz össze rakni egy pici garzont, kb ez a perspektíva. A másik gondolat már inkább rólam szól, hogy milyen jó, hogy tavaly sikerült házat vennünk, most ahogy nézem, hiába gyűjtöttünk volna másfél évnyi pénzt azóta, annak a duplájával nőtek az árak. A házunk értéke becsúszott a 9 számjegy tartományába, amit leírni is durva, szóval ismét utolsó pillanatosak voltunk, nem véletlen szorongtam ezen az utolsó években. A problémám most, hogy befektetési ingatlant még szeretnénk venni, így végüli érintenek ezek a növekedések szervesen, meg amúgy is, ez így nem normális, szociálisan nagyon bennem van, hogy szegény lakásért küzdők (amelyik rétegbe én is tartoztam) célt vesztenek, mert tényleg lehetetlen kategória lesz lassan.

Más. A héten megérkeznek a függönyök diego-ból a földszintre, aztán már ikeában is leadtam a lenti sötétítőket levágásra (az majd március 3-án lesz kész), jövő héten kitakarítjuk a kanapét, és azt is áruba bocsájtom, ha minden igaz következő hónap elején megrendelem a nappaliba az új kanapét, így a bútorozás mozgatható része készen lesz, és ezzel egyidejűleg elkezdődik a tavasz, amikor az erkélyek/terasz burkolat projekt kezdődik. Ez az, amit a legkevésbé intézünk lelkesen, mert erre látszólagosan semmi szükség, legalábbis egyáltalán nem lenne prior, ha nem lenne ez az átázási körülmény.

Továbbá márciusban érkezik Zsolti barátja villanyt szerelni, eddig négy lámpa várakozik becsomagolva. Márciusban valószínüleg ismét a kert fog inkább előtérbe kerülni. Növények, kis fa, és ilyenek, meg aztán az öntözőrendszer... fúúú arra is, ha rágondolok, lever a víz... megint feltúrni a kertet...

Hétvégén már futottam (múlt hétvégén is), indultunk újra, kevésről, lassan, vigyázva. Csípőm még mindig nem oké... előérzetem, hogy nem volt jó az ortopédiai diagnózis.

2023 - megtanít...

Azt már észre vettem az életemben, hogy vannak sikamlós, könnyű időszakok, de minden véges, így a jó is, és persze a szar széria is. Na hát most így év elejével egy cunami vette kezdetét, és persze nem jó írányba. Még így a kezdeti rébuszoknál megemlíteném, hogy ebben az évben megsemmisültem mentálisan, lelkileg és ebből próbálok kiemelkedni, mint a főnix madár. Emiatt nem írtam sokáig, mert csupán szarról már nem szeretek beszélni, ugyanakkor egy bizonyos része mostanra lett biztos, így ez a postom kicsit ugrál az időben, mert régóta írom, de csak mai napon fejeztem be június 12-én.

Egy biztos (de ezt tudtuk eddig is), egyetlen dolog állandó, a változás. Egy hónapig átéltem az érzelmek lehetséges palettáját, kardomba dőlve. Tapasztalok folyamatosan. Viszont kettős érzés van bennem. Nem akarok már mindent minden felett. Ha valami nem megy, el kell engedni, és kell beengedni mást. Néha nem te döntöd el, hogy mi/meddig tart. Folyamatosan cseng a fülemben egy szó, reliziencia. Aki ismeri a szót, akkor tudja, hogy miről van szó. Erre van szükségem a mai napig is.

És akkor jöjjenek a konkrétumok.

Hogyan veszítsünk el egy házat? 

2022 évvégét írunk. Ekkor jött be egy csodálatos lehetőség itt a 16. kerületben a semmiből. Nagyon jó áron egy ikerház, tervezőasztalon. Hiteles lehetőséggel, de elérhető lett volna. Nekem szerelem első látásra, mind a helyszín, mind a tervek, és a kivitelező is nagyon ígéretes. December végétől január közepéig nagy nagy küzdelmes elhatározással eldöntöttük, hogy belevágunk. Lesztornózzuk az eddigi biztonságunkat, de egy nagyon értékálló befektetést teszünk és akkor ezzel végre az egész életünkre letudtuk a ház projektet, mert ez minden igényt lefed. El is küldtük remegve a szándéknyilatkozatot, amit egyébként egy hétig mondhat vissza mindkét fél, különben pénzbírság van, olyan, ami már fájdalmas. Erre a 7. napon az építész visszamondta. Az érzés leírhatatlan. Majd teltek a napok és bennem felmerült, hogy oké, írok neki egy levelet, ha hasonló lehetőség lenne, szóljon. Majd nagyon gyorsan jött az email válasz, hogy ha még érdekel a miénk lehet mégis, mert a családjáé lett volna és mégis megegyeztek, hogy a másik ikerfél lesz az övé. Ismét katarzis, és egyben szorongás is, hogy "kialmoljuk" a bankszámlánkat, de már semmi más nincsen vissza, csak újra elküldeni a szándéknyilatkozatot. És így jött el a péntek, mikor már a szándéknyilatkozat elment és már csak utalnunk kellett az ezzel kapcsolatos összeget. Jött egy hívás a fő ügyfelemtől, az Oneytól...

Hogyan veszítsük el legfőbb ügyfelünket?

Szóval jött a hívás, hogy élő egyenesben tájékoztat a kapcsolattartóm (timingban február első hete), hogy legfőbb ügyfelem az idei évben kivonul Magyarországról. Na ez az a hideg zuhany, amit igazából senkinek nem kívánok. Így már a ház kérdés egyből csekély problémakörnek számít, ugyanis innentől kezdve nagyon nem kell agyalni rajta, ugyanis ezzel a lendülettel az egészet visszamondtuk. Szóval azt hiszem így kell a magaslatokból a mélységekbe repülni egyetlen nap alatt. Se ház, se ügyfél. Erre már az lenne a gondolat, hogy akkor legalább innen már nincs lejjebb... pedig de.

Hogyan veszítsük el egészségünket is?

Először is, brutál agresszív vírusos évet élünk. A gyerek mindent haza hoz. Ezekkel a válságaimmal egyidejűleg két egészségügyi szívásom is volt, egyik egy 5 napig tartó magas láz, ami gyakorlatilag teljesen ledöntött (szó szerint), és egy szálka a körömágyba, amit csak utólag tudok, hogy az volt. Ugyanis tünetként egy nagyon hirtelen jövő ödémásodás volt a bal mutató ujjam felső ujjpercében, úgy éreztem, hogy szét fog durranni az ujjam. Hogy ne legyen túl hosszú, a lényeg, hogy másfél hónapos gyógyulás, 9x voltam sebészeten, és kétszer tárták fel, majd végül egyszer csak kidobta a bőröm a szálkát, ami mindent okozott. Ezt követően úgy néz ki visszatérően elkezdett fájni a lábam. Ennek hatására mentem el doktorhoz, és vérkép alapján egy egészen más dolog miatt kell visszamennem kontrollra, ugyanis máj/epe funkcióim emelkedett értékeket mutatnak. A lábam fájdalma valószínüleg a gerincemből fakadóan sugárzik ki (az idegek által). Most ezt nem akarom jobban részletezni, de a lényeg, hogy vannak bajok... így most már lassan 2 hónapja újra jógázom is heti kb 4 alkalommal.

Végül a felemelkedés

Én már csak úgy szeretek postolni, ha megoldások is vannak a háttérben, így ez a post pozitív véget fog érni, legalábbis belehoz a jelenbe, ahol most tartunk. Március 21-én megkeresett az Oney ex marketing igazgatója, hogy mik a terveim a jövőre nézve, ugyanis ahova ő ment, szüksége van egy grafikusra. A kondíciók hasonlóak volnának, és még a szektor is. Most már elárulhatom ezt is, mert aláírtuk a szerződést, Magyarországon lesz egy új digitális bank, a Trive bank. Ez a klasszikus banki/hitel szolgáltatásokon kívül befektetésekkel is foglalkozik, ha jól értem. Szóval hatalmas megtiszteltetés ez nekem és igazán egyedülálló lehetőség. Mai napon küldtem vissza aláírva a szerződést, úgyhogy várom az új kihívásokat izgatottan.

Ami közben történt

Átgondoltam mit is akarok, egyet tudtunk már januárban, hogy nem fogunk sietni, mert nem ugyanaz az élethelyzet van, mint anno volt 30 évesen az Oney előtt. Gondolkodtam, hogy kiszállok az egész reklámszakmából, de aztán rájöttem, hogy ebben vagyok a legjobb és még van bennem mondanivaló. Szóval ez a lehetőség, ami közben megérkezett, megint csak olyan volt, mintha az életem egy nagy terv lenne és tökéletes időzítéssel megérkezett benne a következő állomás. A változások most már nem mennek túl könnyen, de arra is rájöttem, hogy képes vagyo rá, képes vagyok újra komfort zónán kívül élni, és az egész év egy új látásmódot behozott, miszerint még egyáltalán nem értünk révbe.

Nos ez volt a hallgatásom nagy oka, óriási hullámvölgyek, és amikről még nem is beszéltem, mert még mindig lenne miről, de talán az már nem ide tartozik. Egy biztos... semmi nem tart örökké, ami egyszer elkezdődik, annak vége is van, és ha egy kapu becsukódik, egy újabb kapu valahol ki is nyílik...

Gyötrelem

Hajnalban keltem, és nem a munka miatt, hanem mert egyszerűen nem tudtam aludni. Csináltunk egy hülyeséget. Nem én csináltam, de nem fékeztem meg. A már szinte teljesen gyógyult gyerekkel kimentem egy órára a -1 fokba (úgy egyébként, hogy nem akartam). Zsolti mondta menjünk el, mert éppen egy Ikeás cuccot szerelt össze (amit meg ő nem akart). Megfázott a gyerek, és mindezt úgy, hogy már teljesen gyógyult volt, és már csak egy napig akartuk itthon fogni. Úgy csináltuk a betegséget végig, hogy nem volt egyetlen ember segítségünk sem. Nem akarom taglalni, hogy ez mennyire fárasztó két dolgozó embernek a minimum 8 óra munka mellett. Végül Zsolti nem is bírta végig, eljött táppénzre a héten csütrörtök-péntek. Most kezdjük az elejéről, ugyanis a gyerek egész éjjel köhögött. Édesem megfázott, és per pillanat azt sem zárom ki, hogy nem lett-e komolyabb, mint az előző orrfolyásos náthája. Félek. Pusztán azért, mert ezt most magunknak csináltuk és konfliktus van belőle, és attól félek marad, míg meg nem gyógyul Marci, de addig meg el fog hatalmasodni!? Ami biztos, hogy én most be fogok állítani egy szisztémát a tegnap elhangzottak alapján. A megoldásra kell koncentrálni és valahogy a kapcsolatunkat is vissza kell állítani ebben a konfliktus helyzetben. Még nem tudom hogyan, de ezt egy-két napon belül meg kell oldani, mert ennek következményei lehetnek, ha nem történik meg. Csináltam most egy jegyzetet magamnak, reggel ahogy felkel a család ezt meg kell beszélnünk Zsoltival. Ezt a szituációt most intelligensen kell kezelni, mert szerintem szenzitív helyzet. Ráadás tervek, hogy a héten most már deadline programozóhoz kell menjen az oldalam. Már van annyi termék (240), hogy tud indulni az oldal, működik az Insta is, szóval meg kell nyitni.

Múlt héten a elkészítettem a köszönőkártyákat is, a nyomda remekül teljesít (ezért hála), szóval már csak abszolút a csomagolás és a web programozói oldala van hátra. Ma fel is hívom Tamást, hogy esetleg nézzen rá, hogy fel tudja vázolni mire kell számítanom.
Egyébként én mindig eddig hátrány helyzetből kovácsoltam a legnagyobb előnyt, szóval szeretném a héten is így csinálni. A lelkiismeretemmel kell rendeződnöm, ami Marci megfázását illeti, illetve persze lelkierő kell egy újabb kemény és pihenés nélküli héthez, de végig kell csinálni. Egyébként ma startból megjött a heti KHK (vállalatirányítással kapcsolatos) hírlevelem, amit egyből reggel 5-kor olvastam és pont az önidőről szólt, hogy mennyire kell, hogy az ember minden nap vissza tudjon töltődni, hogy csak kiüljön akár a levegőre egy órára, vagy bármi, de egyedül legyen a gondolataival, és egyébként én ezekben a pillanatokban pont egy ilyenen vagyok és ahogy írom ezeket a sorokat érzem, hogy már koncentrálok a megoldásra és rakom rendben fejben a dolgokat. Szóval kell. És ez nem egó dolog. Egyszerűen nem szűnhetsz meg létezni, mert ha szarul vagy és gyötrődsz, akkor azt akaratlan a gyerekre is átadod, és ő a világon a legfontosabb, fontosabb mint "én" (egó), mert olyan végtelen szeretet nem létezik több, mint amit a felé érzek. Ezzel kapcsolatban még van egy bűntudatom. A tegnap esti konfliktus Zsoltival, ami altatás előtt volt és a gyerek is hallotta, nem szabadott volna, ugyanis megzavarta. Egyébként ezen konfliktus helyzet ráébresztett arra, hogy ez a gyerek igazán sosem volt még ilyenben, ami meg büszkeség, mert egyből magyarázatot is ad rá, hogy miért ilyen kiegyensúlyozott gyerek, de ez tényleg most gyötrő, remélem, hogy rá nem vetült olyan mértékben, mint rám. Szóval most még van egy órám kb, hogy összerakjam a hetet fejben, mert ismét nehéz lesz. Kifejezetten nem érzem jól magam lelkileg, fáradt vagyok, ami biztos, hogy este se lesz jobb a fél 5-ös kelés miatt, de menni kell előre, most össze szedem magam, megiszom a kávét és átgondolom mégegyszer a hetet. Egyszer vége lesz, és utána remélem ebből fogok tudni táplálkozni.

Mikor lesz?

Mikor lesz vége ennek a nehéz időszaknak? Én ezt már nagyon nehezen viselem. Életemben nem volt ennyire embert próbáló korszakom. Minden téren. Bölcsi ugye nincs már 2 hete lassan, de előtte sem volt Marci, mert szinte folyamatosan beteg volt, így nekünk a bölcsi ténye nagyjából csak egy elméleti dolog, miközben Zsolti visszament dolgozni, és most küzdünk azzal, hogyan oldjuk meg ezt az egészet. Komolyan mondom úgy látszik per pillanat, sosem lesz vége. A szabad akarat, a szabadság mint olyan nem létezővé vált már lassan 2 éve. Nincs fellélegzés, csak feszültségek, hol belül, hol kivetülve. Fizetett segítségeink vannak, de azt is persze igyekszik az ember minimalizálni. Mi van azoknál, ahol több gyerek is van? Most az mondom jó, hogy megy az idő, mert ha ebbe beleragadnánk tönkre mennénk.

Munka. Szerencsére most is van, de minden hónapban félek a következőtől. A célok tartanak egy felől életben, és már tudom, hogy ez az év sem lesz könnyű, így nyomom ezt is, amennyire csak lehet.

Marci. Fejlődik szépen. Nyílik a tudata és ügyesedik folyamatosan, ért minket, csak sokszor mi nem őt. Nagyon várjuk, hogy beszéljen, ennél jobban semmit nem várunk.

Tavasz. Jó, hogy jön. Várom a sétákat, várom, hogy minél többet kint lehessünk. Hétvégén szeretném kezdeni a futást. Semmit nem várok magamtól, így ha sikerül elindulnom rendesen, akkor büszke leszek.

Ennyi. Fáradt a lelkem. Kicsit fuldoklom is. Hol vannak a régi szépidők, a békeidők?!

Rinyapost

Beteg a gyerek... ősz óta ez a legjellemzőbb dolog, amit el tudok mondani. És hogy ez mit jelent? Az életünk egy merő logisztika. Zsolti már dolgozik, én is szokásosan, segítség nincs, csak a Dorothy, amikor már sehogy nem tudjuk megoldani. Most hétvégére terveztem a nagybevásárolásokat karira, a maradék kari ajándék megvételét és egy IKEÁzást magunk karácsonyi ajándékát, illetve tervben volt, hogy segítünk Dorothyéknak költözni.. Na ez így az egész OFF. Marci beteg és a doki azt mondta, hogy nem hagyhatja el a lakást, mert most neki állandó hőmérséklet kell. Na ezzel a kijelentéssel mi totál meg lettünk lőve. Az egy dolog, hogy egy hete nem mozdultam ki, de a bevásárlásokat jelenleg nem is tudom, hogy megfognak-e történni (mármint nyilván kaja vásárlás igen), IKEA szerintem totál off, költözésben csak Zsolti vesz részt (ez jelenleg zajlik éppen), én meg valszeg totális depressziót kapok a monotonitástól és hogy ide be vagyok zárva szegény babámmal, aki már velem együtt unja az összes játékát. A lelkem sikítana ilyenkor egy nagymamáért, hogy segítsen már valaki, mert megfulladunk, de ez van. Egész héten (pénteket leszámítva) 5-kor keltem melózni estig, ma meg egész nap egyedül vagyok Marcival, ha mozoghatnánk, ezzel semmi para nem lenne. Össze kell szednem magam, kell a lelki erő. Most alszik a kisfőnököm, addig valahogy rendbe kell tennem magam mentálisan.

Nem tudom milyen ünnepek lesznek, most így nem indul igazán jól, vagyis eddig időm nem volt rá, hogy egyáltalán gondoljak rá. Egyébként még dolgozom 22-ig, Zsolti péntektől szabim van (kivette az összegyűlt GYED szabikat). Nagytakarítás tuti nem lesz, majd a takarítónő januárban, ezt már elengedtem, a főzést még nem akarom elengedni, meg még az ikeát sem.

Bölcsi

Már egy jó pár éve szabad emberként élek, erre most jöttem rá (ismét). Ugyanis, tényleg mondhatom, hogy kiegyensúlyozott, már-már magabiztos emberként létezem évek óta, viszont ma reggel elég nagy felismerés történt saját magamban...

Tegnap kezdtük a bölcsődét és én kezdtem a beszoktatást Marcival. Nos, elmondhatom, hogy a gyerekem tulajdonképpen az első napot úgy fogta fel, mintha játszótéren lett volna, velem ellentétben. Én teljesen összetörtem. Először is rájöttem, hogy az összes szorongás feltört bennem, amit az iskolarendszer okozott. Itt van nálam valami mélyen, amit nem tudok, hogy micsoda, de amint egy ilyen intézménybe lépek, elmegy az összes önbizalmam, és még a retorikám is átmegy egy nyökögésbe. Az egy dolog, hogy mindennek és mindenkinek alárendelem magam, de szorongóvá és kívülállóvá válok, mintha nem akarna befogadni a közösség, vagy nekem nem járna az ottlét. Persze három különböző helyen megkérdezték, miért apuka fog beszoktatni és én nem győztem magamat exkuzálni, hogy én dolgozom. Szóval vannak bajok, és ezt a pszichológusom anno nem piszkálta meg. Már nem is vagyok biztos benne, hogy ez valaha is ki fog-e derülni, de biztos vagyok benne, hogy Marci élete folyamán ezekbe az intézményekbe ez kísérni fog. Szerencse, hogy ő nem én vagyok, szóval nagyon bízom benne, hogy neki nem lesznek hasonló élményei és szorongásai, de amint ezt észreveszem, biztosan változtatni kell. Illetve nagyon kell figyelnem magamra, hogy akaratlan ne menjen át az érzett félelmem és ne ültessem belé.

Ma hazafelé jövet elsírtam magam (pedig Zsoltival hagytam őt ott, nem is egyedül). Rettenetes anyának éreztem magam, és az egész mindent szarnak éreztem, úgy éreztem nem jól csinálok semmit. 

Monotonitás

Rettenetesen fáradt vagyok lelkileg amiatt, hogy minden nap ugyanúgy zajlik. Néha azt érzem, nem élek. A korona miatt nem megyünk sehová, nem jön hozzánk senki. Mi vagyunk hárman egymásnak 0-24-ben. Sok. Nem tudunk magunkban lenni, nem tudunk azt csinálni, amit kedvünk tart, én jól bírom a szeparáltságot, meg az elszigeteltséget is, de most azt érzem, hogy már kezdek áthajlani depresszívvé, úgyhogy újabb rendszereket fogunk behozni az életünkbe. Heti egy nap szabadnapot adunk magunknak. Úgy néz ki, Dorothy tud hozzánk jönni baby sitterkerdni, így elkezdjük Marci szocializálását is (mert aztán ősztől bölcsi), meg magunknak is lazítunk kicsit. Azt gondolom, hogy ez így normális. Nincsenek mamáink elérhető távolságban (ez baromira rossz, na meg most amúgy is karantén már 2 hónapja), így valamit muszáj volt lépnünk, mert ez a kapcsolatot is próbára teszi, meg hát tényleg az ember ebbe a monotonitásba beleőrül.

Nekem a nagy felismerésem magamban, mióta Marci megszületett, hogy nem vagyok ősanya típus. Azaz nem jön minden ösztönből, nem vagyok szakszerű. Viszont sokat olvasok a témában, így azért persze próbálom az összes mérföldkövet tartani. Ilyen volt például a mászás dolog, amiért nagyon megküzdöttünk. De mivel ősanya nem vagyok, viszont tudatos azért még igen, így tudom, hogy az ilyen irányú figyelem később hálálja meg magát.

De a lényeg a lényeg, nagyon hiányzik a könnyed élet, és nagyon várjuk, hogy Marci már akkora legyen, hogy ismét kapjunk vissza belőle.

Munka ebben a hónapban most jól indult. Előző két hónap végülis megmentődött, nem mondom, hogy fényes lett, inkább kb a 2017-es átlagot hozza, vagy a mostanihoz nézve egy stabil kb 20% visszaesés. Nem tudom, hogy az aktuális hónapnak mi lesz a vége, de ígéretes, hogy most úgy a nap 60%-ban már dolgozom. És szerencsére minden ügyfelem megvan :) Nem tudom, hogy vírusnak melyik szakaszában vagyunk, hogy lesz-e visszaesés, de az biztos, hogy a lehetőségekhez mérten még nem lehet egy szavunk sem.

Marci mozgásfejlődése beérte a korosztályát. Az egy éves státusz szerint is mindent tud, amit ekkor elvárnak a kicsiktől. Most azt kezdem látni, hogy mentálisan is indul. persze semmi tapasztalatom, csak ilyen apróságok, hogy például tökéletesen használja a távirányítót, vagy például a kisautókat is rendeltetésszerűen tologatja. A szavakat még szerintem csak kis mértékben érti. Amit biztosan ért, a saját neve, a cica, a kulcs és a lámpa szó, ezekre reagál is. Most szeretnék venni neki rajzoláshoz dolgokat, meg első kis járgányt, meg az erkélyre egy kisházat és persze könyveket. Nagyon érdekli továbbá a természet. Sajnos nincs kertünk, de Zsolti sokat megy vele le, fogdossa a faleveleket, meg most már ismerkedik a földdel, fűvel. Alig várjuk, hogy megnyissák a játszótereket, mert szerintem az maga a kánaán lesz neki.

Szóval indul az első baby sitter nap, nagyon izgulok, hogy Marci mennyire fogja bírni :) 2-kor érkezik Dorothy!

Bűntudat

Nem tudom mindenki így van-e, de nekem (lehet mert első gyerek), folyamatos hibázások sokasága a gyereknevelés. Alapvetően meghallgatok mindenkit tanácsokat illetően, de végül csakis az ösztöneim után megyek. Arról lemondtam már régen, hogy tökéletesen csinálni, hiszen az eleve lehetetlen lenne, hiszen nem főállású anyukaként vagyok itthon, hanem dolgozó nő + anyukaként, de mai napig is vannak dolgok, amiket utólag jövök rá, hogy "elbsztm". Most ilyen az egyik tejpép, amit vígan iratok fel a dokival, hónapról hónapra és adom Marcinak (mert amúgy imádja) a Nestlé - SINLAC... erre ma kiderül számomra, hogy tele van cukorral. Totálba elszégyelltem magam, mert tudnom kellett volna, meg kellett volna nézni, és ráadásul azóta azt is tudom, hogy van hozzáadott cukor nélküli verzió is (Milumil). Úgyhogy most szépen lehet lejönni róla.

Fáj, avagy ez egy depis post

Van az életemnek egy topikja, amin soha nem fogok tudni segíteni. Néha, mikor szembesülök vele, rettenetes lelki fájdalom kap el, és nem találom a megoldást, sosem oldódik meg, ez pedig az otthoni családom sorsa. Azért írom így, mert már nem ők a közvetlen családom, hiszen van férjem és lassan, ha Isten is úgy akarja kisbabám is. De van egy testvérem és egy édesanyám, akikkel egyre kevésbé tudok mit kezdeni. Annak idején a pszichológusom azt mondta, hogy az egyetlen dolog, amit tehetek, azaz elfogadás. Csak rettenet nehéz, mert fáj. Fáj, hogy semmit nem fogadnak meg, amit én tanácsolok, anyagi segítséget természetesen adhatok, de folyamatosan bizonyosodik, hogy azt sem úgy lesz végül felhasználva, ahogy és amire adom. Az életek így mennek el, nincs haladás, évek alatt is ugyanott. Meg van kötve a kezem, ráadásul mi sem vagyunk túl könnyű helyzetben, hiszen mi is most fogunk az árral szembe menni és megküzdeni a babaneveléssel, és én közben a munkával is, miközben jövőt is kell teremtenünk, mert a jelenlegi körülmények csak egy ideig lesznek megfelelőek. És folyamatos bűntudatom van, ami megmagyarázhatatlan.

Szóval azt érzem, hogy az elfogadás a lehető legfájdalmasabb, egyre nagyobb a szakadék közöttünk, lassan egyes szavak értelme mást jelent nekem és mást nekik. És nem fog megváltozni soha, mert ez a szakadék még csak egyre nőni fog. Az, hogy elvárásaim legyenek, olyan nincsen... talán nem is volt. És nem azon múlik, hogy nekik nincsnenek lehetőségek, hanem egyszerűen csak mint kiderült, nem tudnak jól dönteni. Vannak ilyen emberek, nem tudnak dönteni és inkább tudat alatt ösztönösen a biztos szart választják, vagy a rövidtávon könnyebb megoldást, mert az tűnik a könyebbnek. Rettenetesen más típus vagyok. És én most itt nem minősíteni akarok és nem is megalázni, csak nem akarom titkolni, amit érzek, mert félreértés ne essék, szeretem őket, ha nem így lenne, nem fájna. Sokszor fáradtnak érzem ebben magam, mit tegyek? Hogyan segítsek? Hogyan NE legyen lelkiismeret furdalásom? Ebből nekem csak egy dolog maradt... a tisztelet értéke, és igénye. Tudom, hogy ez az egyik kulcsa a boldog életnek, és ez egy tanulság, ezt tanultam meg az utóbbi 30 évből, na nem azért mert ezt kaptam, vagy mert ezt láttam, hanem mert mindig is ez volt az egyik, ami hiányzott és ezt én éreztem. Ez sem fog változni, hiszen ez is csak akkor tudna változni, ha az ember egyáltalán ezt felsimerné, de nem fogja. A hajó már nem most ment el, és már csak a sodrás van. Mi lesz velük 10 év múlva? Félek ettől is. Erős vagyok, mert muszáj. Az egész életem erre tanított és arra, hogy az biztosan az enyém, amit megteremtek, az én felelősségem nem feléjük kell hasson, hanem a mi kis jövőnk felé, és ebben az egyben biztos vagyok, teljes erőmmel amit csak tudok, mindig meg fogom tenni, ez egy eskü is egyben akár és teljes szívem benne van.

Mesteremberek

Nagy bajok vannak itt Magyarországon. Szinte ki merem jelenteni, hogy nem csak az egészségügy van szarban, hanem az építőipar is. Nem sok tapasztalatom van, de ami van, az egyenlő a tragédiával. Megtörtént a nyílászáró csere, amire 6 hetet  14 hetet vártunk. Már itt eltört a mécses, mert az ígéretekkel nem volt gond, nyár közepén direkt úgy rendeltük meg ettől a cégtől, hogy ők fogják tudni hozni a határidőket. Hát ez nem sikerült. Augusztus eleje óta november végére sikerült ide esniük. 9-11 közöttre ígérkeztek, de én már mondtam Zs-nek, hogy sztem örüljünk, ha 2-re ideérnek... Nos, nem sikerült elég vadat képzelnem. Délután 15:30-ra érkeztek ide, halál idegesen. Majd behányták a helyére a konyha ablakokat. Néhány csempét levertek (de erről volt is szó, hogy benne van), a belső párkányt sikerült 2 cm-rel rövidebbre szabni, így a sarokban van egy sziloplaszt trutyi, mert ugye ezt nagy mellénnyel mondta is a "mester" gyerek, hogy nincs olyan elbaszás, amit ezzel ne lehetne helyre hozni. Majd jöttek másnap. Reggel (nem késtek). Felhányták a konyhába a redőnyöket... a 4 redőnyből még jelenleg is az egyik ferde, és nem lehet felhúzni (remélhetőleg javítják, már jeleztük). Aztán estig ment a meló. Hálószobában elszabták az ablakot, vagyis elfelejtette felírni a felmérő faszi, hogy van karnis, és kellett volna ilyen toldó elem, hogy ne a plafonig érjen az ablak, mert egészen egyszerűen nem lehet kinyitni az ablakot a karnis miatt. Nos, ez történt, lazán. És ezt simán úgy közölték velünk, mintha ez a mi hibánk volna. Megoldási javaslat, hogy cseréljünk karnist, aminek nincs belógó része. Oké kompromisszum... Kata hétvégén két kört is tett Ikeába ez ügyben, mert nem mertem kockáztatni, mértem és mértem, és meghoztam a karnisokat. Második nap ismét nem végeztek. Hétfő, harmadik nap, srácok érkeztek ismét. Össze-vissza csapkolódtak, előttünk fikázták a következő ügyfelet (aki állítólag őrjöngött már, mert nem nálunk, hanem már ott kellett volna kezdeniük), szóval nincsenek illúzióim, valszeg a hátunk mögött rólunk is így beszéltek. Szóltam, hogy a konyhában szar a redőny, azzal valamit kéne kezdeni... oké megcsinálja (még nincs azóta se kész amúgy), de előtte a szobák. Felkerültek a redőnyök... természetesen ott is egy el lett baszva, és itt tartunk. A szúnyogháló szintén 2 cm-rel elszabva, így emiatt újra kell jöjjenek, két redőny ferde, az egyik nem is működik, a nappali karnisok nincsenek feltéve. Szóval még vagy fél napos munka vissza van, mindezt szemmel nagyon jól látható összegért. A karnisokat elvileg térítik, de bizalom nincs, nem tudom mikor jönnek, félünk, feszülünk, reménykedünk, hogy megcsinálják. Mivel ilyen mondatok hangzottak el tőlük a következő ügyfelükre, "ha nagyon hisztizik, nem lesz ma ablakja", ezért mi megpróbáltunk türelmesek és jó fejek lenni, ne tegyenek több kárt, mint hasznot. Nos, ez az építőipar. Zománcfestéket akartam venni, ott is az átbaszás volt a tapasztalat, és ez nem fog változni, mert megtehetik, mert nagyon pörög nálunk a biznisz, leszarják az ügyfél vesztést, és nem dolgoznak ezen iparban intelligens emberek, így nincs mit várni. Elkeserítő. Főleg azért, mert még a felújítás elején vagyunk. Ha valaki tud jó fürdő/wc szakit, jelezze léccci léccci (mindegy mi az ára, csak jó legyen)!

Ha végeztek folyt köv képekkel.

52,7 kg - már reggel

Dagadt vagyok. Nem tudok futni normálisan. Frusztrált vagyok emiatt. Hízok és hízok. Nem hiába mondják, hogy a boldogság hizlal. Nem tudom mi a pszichéje, de biztos valami olyasmi, hogy nyugodtabb vagy. Amúgy rám ez nagyon igaz. Na meg persze a sport hiánya. Egész hétvégén ezen agonizálok, hogyan oldjam meg a sportot, mert mínusz van kint, az edzőterem gondolatától is már rosszul vagyok, úgyhogy valszeg egy szigetkört fogok valahogy szétfagyva leerőltetni magamon. Muszáj. Kritikán alulinak érzem magam. És ugye jön a karácsony, ami nem éppen a diétáról szól (bár nekem arról is fog). És utána a január/februárt végig fogom diétázni, mert így most nem érzem jól magam.

Azokon a napokon.

Rettenetes pár órám volt volt délután, szembesültem. Igen, még mindig (magánéleti) szenvedés témakörben. Pedig most nagyon sokáig jól voltam. Utálom a közösségi oldalakat, ahol olyan információhoz juthatsz, ami nem tartozik rád, valójában ez kurta le a hangulatom. Ezt követően rettenetes gondolatok és szavak hagyták el a számat. Bánom, mert lealacsonyodtam addig, hogy ítélkezzek mások felett, miközben halvány fogalmam sincs. Csak felállítok egy aktuálisnak látszó képet, de közel sem biztos, hogy ott az igazság. Olyan miatt szenvedek, amit én képzelek úgy ahogy, és én "idealizálom". Össze kéne már szednem magam, ha lehet végleg. Remélem egyszer sikerül.

Fogságban

Csodálatosnak nem mondanám a mai időjárást (pedig bőven tavasz van már). Kicsit panaszkodni fogok, hiszen ismét alap dolgok hiányát érzem. Az utóbbi hétvégéken törekszem arra, hogy egy percet se töltsek itthon, mert lakótársam és barátnője (akik egyébként nagyon kedves emberek) egyszerűen nem hagynak nekem ezen az 50 négyzetméteren semmi teret. Alapvető fiziológiai igényeimet nem tudom normális ütemben működtetni, viszont ma muszáj itthon maradnom, mert dolgozom. És nekik eszükbe sem jut elmenni itthonról. Szóval előre látom, hogy egy feszült nap vár rám, egyelőre nem tudtam reggelizni, mert foglalt a konyha, aztán majd hallgathatom a visongást (mert ez az egésznapos program) és persze semmi bajom nincs ezzel, mert mindenki azt csinál ami jól esik, csak nekem ezt végig kell hallgatnom, és a legcsekélyebb mértékben sem érzem magam otthon. A legcsekélyebb mértékben sem töltődöm. Ami külön rossz érzés, hogy este mikor megérkeztem tegnap, mentenem kellett az új szappanomat, mert el volt áztatva a fürdőben, és konkrétan az egész egy merő nyálka volt és megpuhult. Sírhatnékom volt. Tudom, hogy nem ezen múlik a világ, inkább csak az a rossz benne, hogy nincs szabadság érzés, ami a lételemem (volna). Tolom a szart melóban, tartom a hátam ügyfeleknél, és cserében nem csinálhatom azt, amit akarok, és nem úgy alakíthatom a környezetem, ahogy az nekem jól esik. De a leges legrosszabb tényleg, hogy az alap élethez tartozó dolgokat sem akkor végezhetem, mikor kellene. Nehezen bírom már. Ha egyszer meglesz a saját lakásom, azt hiszem minden egyes falamat imádni fogom (még akkor is ha az lelakott lesz), és minden egyes percben ott lesz a hála, hogy végre én is normális "felnőtt" életet élhetek.

Még mindig.

Telnek a napok. Szerencsére a sportról nem felejtkeztem meg, bármennyire is rosszul érzem magam. Ma megyek a szemöldök és a szemhéj tetkómat korrekciózni. Nagyon jól sikerült egyébként mind a kettő. Teljesen természetes lett, és ma elvileg a szemöldökbe ahol hiányoznak szálak, oda behúz pár 3D-set, hogy úgy tűnjön sehol sem hiányos. De valójában engem ez nem érdekel, mint ahogy valójában semmi nem érdekel. Tegnap történt egy felismerés bennem a legrosszabb forgatókönyvre (egy instagram fotó alapján), ami úgy tűnik bekövetkezett, úgy éreztem ki szeretnék futni a világból, de nem baj, így kellett lennie, most mélyen vagyok még, de előbb-utóbb ki fogok jönni, én biztosan nem maradok langyos fosban, mert nem demokratikusan eldöntötték helyettem, nekem ha tetszik, ha nem végig kell csinálnom, mert nincs választási lehetőségem. Szinte minden nap úgy érzem, hogy ma van a mélypont, de valójában egy hullámvasúton vagyok, jobb és rosszabb váltakozik. Mindentől félek a szívem mélyén, és még mindig nem fogytak el a könnyeim. Hálás vagyok a barátaimnak, akik felismerték, hogy esendő vagyok, és nagyon vigyáznak a szavaikra, hogy ne bántsanak, és mellettem állnak, mert azt hiszem tényleg szeretnek. De valahol ez mégis olyan, mint a halál... egyedül kell végigcsinálnod. Az összes démonoddal meg kell küzdeni, és folyamatosan jelen van a legszemetebb démon, a remény... mert ő hal meg utoljára, nem igaz?

Egyébként sok tulajdonságot megtanultam a szeretetről, és emiatt nem mondhatom, hogy kárba veszett idő volt. Megtanultam, hogy nem szégyen szeretni, nem szégyen vállalni. A szeretet önmagában nem fáj, sőt a legmagasabb szintre emel, mikor tiszta és kétoldalú. A fájdalom akkor van, ha nem találja meg a másik pólust. Szintén most tanultam meg, hogy folymatosan változik a mértéke és a minősége, mikor már azt hiszed nincsen, vissza tud térni, nem egy elkönyvelt állapot. Hogy szeretetet adni-e jobb vagy kapni, ez egy hülye kérdés, a lelki biztonságot az adja, ha kapod, de nekem adni is ugyanolyan, sőt igazából ha bennem van, akkor belőlem árad folyamatosan, akkor is ha nem akarom, mert az emóció egy magasabb rendű erő szerencsére, különben már kihaltunk volna mi emberek, mert mi mégis rejteni akarjuk és megszüntetni, hogy ne érhessen sérülés, de századjára is az a konklúzióm, hogy a fájdalom is jobb mint a közöny, amikor semmi nem történik érzelmileg, csak létezel és minden csupán valami féle rutin. Aztán tévedhetek persze, ez csak egy szubjektív látásmód, mindenki úgy ítél, ahogy él, vagy ami a személyes hite, én nem mondom meg senkinek mi a jó.

A remény. A legnagyobb és legálságosabb démon. Néha persze a győzelem előfutára és ez benne a legkiálhatatlanabb, olyan mint Júdás, elárul, megvezet, és mint egy parazita, kiirthatatlan. Néha hálás vagy neki, néha gyűlölöd, de mindig csak utólag tudod megmondani, mit érzel iránta. És csak a kritikus időszakban bukkan fel, mikor kétségek kerülgetnek.

Megtörtem, engem egy olyan ember dobott el, a lehető legméltatlanabb formában, aki reményt adott az életbe vetett hitembe, és akibe minden porcikámmal hittem. Vállalom az éréseimet, minden körülmények között, aztán majd egyszercsak elmúlnak, vagy ki tudja napról-napra múlik, és egyszer majd csak elfogy, hogy aztán új érzések léphessenek helyébe.

Méltóság. Van az a szint, mikor elveszíted? Van. Egy szerelem elveszítése pont ilyen. Nem lehet méltó módon távozni belőle, vagy ha megteszed, akkor az visszafolytásokkal történhet, ami pont az egészséges működés ellentéte. Az egészséges működésben az ember megéli és kifejezi az érzéseit. Méltóságban elsétálni azt hisszük bármit is számít, mert erre tanított meg a társadalom minket, de én ebben is mást hiszek, vannak olyan helyzetek az életben, amelyek elve nem méltóak, mint amikor egy betegségben szenvedsz és az megfoszt az emberi mivoltodtól, vagy mikor az történik mint velem, elveszíted azt, akit a legjobban szeretsz...

Amikor már azt hiszed nincs lejjebb...

...kiderül, hogy van. Összetörtnek érzem magam (érzelmi depriváció), közönyt érzek (bizalmatlanság), kudarcot (kudarcra ítéltség), unalmat, igénytelenséget, magányt (elhagyatottság-instabilitás), és rettenetes fájdalmat (érzelmi depriváció). És lassan azt érzem, már nincs kihez fordulni (társas izoláció-elidegenedettség), már a barátaimat sem akarom traktálni a fájdalmaskodásommal és az önsajnálatommal (Könyörtelen mércék-hiperkritikusság).

Tökéletesen aktívak a sémáim. De legalább tudom, hogy mi történik velem, csak valahogy túl kéne élni.

Elszakadási útmutató

Létezik a szakításra egy irtózatosan nagy félremagyarázó hasonlat. Ez pedig a következő: amikor szakítasz olyan, mint amikor meghal egy hozzátartozód. Bár a logikát értem, de nem igaz. Rettenetesen félre visz ez a hasonlat. Egy barátommal beszélgettem ma erről a témáról, mert ugye sajnos nálam aktuális a témakör, de nem stimmel az elmélet, és meg is van helyette a teljesen pontos hasonlat, ami viszont szerintem minden szempontból alátámasztható és logikus. A szakítás olyan, mint egy káros szenvedélyről leszokni. Ezt most csak az tudja átélni, aki már túl van egy ilyenen, és megvan hozzá az élettapasztalat. Ugyanis ha nagyon mélyen belegondolunk a párkapcsolat is egy addikció, egy függőségi viszony. Persze ez a szó elsőre pejoratív értelmet asszociál, hiszen gondolom mindenki a társfüggőségre gondol elsőre, de én nem arra gondolok. A lényeg az, hogy már átéltem egy káros szenvedélyről való leszokást, tudom a tüneteket, ismerem a folyamatot. Így azt hiszem, képes vagyok leracionalizálni azt a folyamatot, ami most bennem zajlik, ezt az elengedési folyamatot. Első és legfontosabb szempont, hogy az idő 100%-os gyógyulást hoz, ami tök szép kilátás, még a nőgyógyászati műtétemnél is csak 95% volt a százalékos sikerarány. A második az, hogy a legrosszabb része a felfogás időszak, amikor még Te magad sem hiszed el, hogy képes vagy egy életre lemondani a káros szenvedélyedről (esetünkben egy személyről). Tudom, hogy ez a része az első időben csak részlegesen megy, tehát nem is haragudhatok magamra, ha nem sikerül tisztán abszolválni. Aztán jön a következő szakasz elég gyorsan, amikor még iszonyú sokszor eszedbe jut, és vigyáznod kell, hogy ne jöjjön gyengébb pillanat, mert mindent el lehet rontani vele. Ebben a szakaszban fontos a lelki erő, és az hogy valóban tovább akarj lépni. Egyébként egy szakításnál nyilván lelki értelemben más érzéseket élünk át, én most maga a működési mechanizmust hasonlítom csak. És mivel én mondtam már le káros szenvedélyről tudom a saját sarokpontjaimat. Tudom, hogy két hónapnál már jóval könnyebb, és tudom hogy egy évnél már nyoma sincs a szenvedésnek, sőt igazából akkor már nem gondolok rá. Most a köztes időszakot kell könnyebbé tenni, főleg az első szakaszt. Erre mondom, hogy azt kell csinálni, ami örömet okoz, egyébként tök gáz, hogy 32 évesen osztom erről az észt, és ha ezt tudtam volna gyerekkoromban, valószínű nem lennék rá büszke, mert nem úgy képzeltem, hogy ilyen témák lesznek aktuálisak az életemben, dehát ez olyan, mint a betegség, nem kívánságműsor, és könnyebb ha el tudod fogadni a létezését. Ami nekem a legnehezebb része bevallom, az elengedés. Őszintén kimondani, hogy nincs értelme tovább csinálni és következő lépésként előre nézni. Ilyenkor az agyaddal felül kell írni az emocionális énedet. Azt az oldalt, amely ugyanolyan erővel bír, mint a racionális éned. Szóval ez egy nagyon kemény harc. És fontos még, hogy pozitívan nézz előre, ne kudarcot láss, hanem lehetőséget. No, hát kurva nehéz, nekem ezzel még nem is sikerült megküzdenem, egyelőre a sémáim "örülhetnek", mert kaptak egy szép kis visszaigazolást, erősödhetnek. Szóval azt hiszem itt tartok a folyamatban. De legalább elindultam, és én már felfelé megyek. Ilyenkor jó, ha az embernek jó munkája van, vagy jó életcéljai. Ennyi, és nem elfelejteni: kell sírni, ha kell sírni!!!

Összetörve

Azt hiszem egy hete elszakadt nálam valami. Azóta folyamatosan rossz passzban vagyok. Azóta nem érzem, hogy feljebb kerülnék. Sőt! Igazából egyre mélyebben vagyok. Iszonyatosan antiszociális vagyok, és a barátaimat szerintem már kikészítem a kesergésemmel. Ki kell ebből lépnem valahogyan, csak nem tudom, hogyan. Elvesztettem az objektivitásom, minden amit hirtelen gondolok, utána később rájövök, hogy hülyeség. Nem tudom mikor éreztem magam utoljára így. Elvesztettem a hitem, és bélyeget tettem magamra, hogy ennyi vagyok. Engem nem lehet szeretni. Akinek odaadtam "mindenem" és a bizalmam, összetört. Haldoklik a lelkem, agónia.

Hullámvölgy

Atom nagy hullámvölgyön vagyok túl. Asszem muszáj visszamennem a történet elejére, hogy érthető legyen. Szóval felkértek egy applikáció tervezésére, ami amúgy egyszerűen hangzik, de mivel nem területem, így kicsit eleve olyan, mintha kb szakácsnak hívtak volna az Onyx étterembe. Tudok főzni, de nem profin. Az egész történetbe úgy csúsztam bele, hogy jöttem haza BKV-n és közben hívtak telón, és hogy X összegért elvállalok 4-5 layout készítését? Mondom igen, de miről van szó? Még nem mondhatja el. Oké, akkor a levegőbe beszéltünk. Eltelt pár hét, akkor meg már azt vettem észre, hogy egyszercsak be vagyok hívva egy meeetingre, ahol tulajdonképpen a briefelés történik. Hibák: Ügyfél eleve dilettánsként kezelt bennünket, miközben jófejkedő stílusba csomagolta magát, én mivel nem területem az app készítés, eleve nem kellett volna elvállalnom, aztán végül startból lett egy 2 hetes csúszás a app váz tervezése miatt. Emiatt lett egy alaphangulat, egy olyan stílus, amitől kb kifordult a gyomrom (ügyfél és a mi teamünk között). Ez okozott bennem egy folyamatos szorongást, mert én személy szerint nem szerettem volna kapni a prosztó stílusból. Aztán megérkezett a várva-várt félelmem. Az volt a pillanat, mikor azonnal visszadobtam a projektet. Ez nem csak dac volt tőlem. Sokkal komplexebb. Először szakmai kudarcnak fogtam fel, aztán rájöttem, hogy nem az. Az lett volna a szakmai kudarc, ha erőltetem és létrehozunk egy szörnyszülöttet. Egy nap kellett, hogy talpra álljak utána, de már oké vagyok, vissza erősödtem és egy tapasztalatot sikerült begyűjtenem, ami úgy néz ki: nem vállalunk el munkát BKV-n pontos paraméterek nélkül, nem vállalunk el munkát, ami nem a szakterületünk, és egyáltalán nem kell minden munkát elvállalni, amit hoz az élet.

Most nyugodt vagyok ismét, ügyfelemmel elkészültünk a májusi kampányra, úgyhogy pár nap pihenő következik :)

Vannak napok...

...mikor az érzelmek skálájának minden színét megtapasztalhatod. Nekem a mai nap ilyen. Ezek az érzelmi változások borzalmasan megérintenek és megviselnek. Azt hiszem ilyen lehet az élete egy depressziósnak. De akkor a depressziósok az érzelmi változásokba hasadnak bele? Délelőtt nem úgy mentek a dolgok, ahogyan szerettem volna, üzletileg, kiborultam délre. Aztán ahogyan dolgoztam, kidolgoztam magamból ezt az érzést. Jó hogy ez egy alkotó munka. Eljutsz "A"-tól "B"-ig, alkotsz a semmiből valamit, ami ennyi év után lassan azt mondható, hogy jó, de legalább is egy szint, amit biztosan hozol, még a szar napokon is, mert ilyenkor becsukod a szemed, és hagyod a kezed, hogy vigye a rutin. Aztán elkezd tetszeni, majd arra gondolsz, vajon az ügyfél érzi, ha nincs benne lélek? Persze, hogy érzi, és elkezdesz lelket önteni bele, majd végül elkészül. A layerek kuszák, de a látvány már megvan. Send, mehet. Ekkor megnyugszol. Ekkor már három barátod is keres, egyikük összefoglalóval, melyet te magad kértél, és örülsz neki, másik "what the hell is wrong with you?". Semmi. Harmadik: mikor indulsz a találkozóra? Milyen találkozó? Baszki elfelejtetted itt a nagy önsajnálatban, hogy mozi este. Úgyhogy rohanás, utolsó pillanat, ofkórz a foglalás megint ugrott (de nem is emlékszem mostanában olyanra, hogy odaértünk volna feloldás előtt). A film. A film maga az irónia és az önirónia tökéletes fúziója (Augusztus Oklahomában). Tökéletes! És hát az út haza. A teljes érzelmi káosz tetőpontja. Meglátod a Parlamentet és könny szökik a szemed sarkába, nem tudod miért, de talán mégis, mert közben egyik barátodnak éppen azt írod le cseten, hogy mennyire sokan állnak szorosan melletted, és hogy valójában mindenkit mennyire szeretsz. Szereted őket, mert nem hagynak magadra, és mert egyszerűen önzetlenül érzik, mikor egyedül vagy, és mert a barátaid akarnak lenni. Ez az érzés leírhatatlan, ez az érzelmi káosz, mely valójában nem is káosz, hiszen egyszerűen maga az ÉLET neked... NEKEM.

Érzékeny én.

Nem szeretnék panaszkodni, hiszen azt olvasni, és visszaolvasni is rossz, de én ma szarul vagyok.
Viszont készült egy új fejléc.