Fáj, avagy ez egy depis post

Van az életemnek egy topikja, amin soha nem fogok tudni segíteni. Néha, mikor szembesülök vele, rettenetes lelki fájdalom kap el, és nem találom a megoldást, sosem oldódik meg, ez pedig az otthoni családom sorsa. Azért írom így, mert már nem ők a közvetlen családom, hiszen van férjem és lassan, ha Isten is úgy akarja kisbabám is. De van egy testvérem és egy édesanyám, akikkel egyre kevésbé tudok mit kezdeni. Annak idején a pszichológusom azt mondta, hogy az egyetlen dolog, amit tehetek, azaz elfogadás. Csak rettenet nehéz, mert fáj. Fáj, hogy semmit nem fogadnak meg, amit én tanácsolok, anyagi segítséget természetesen adhatok, de folyamatosan bizonyosodik, hogy azt sem úgy lesz végül felhasználva, ahogy és amire adom. Az életek így mennek el, nincs haladás, évek alatt is ugyanott. Meg van kötve a kezem, ráadásul mi sem vagyunk túl könnyű helyzetben, hiszen mi is most fogunk az árral szembe menni és megküzdeni a babaneveléssel, és én közben a munkával is, miközben jövőt is kell teremtenünk, mert a jelenlegi körülmények csak egy ideig lesznek megfelelőek. És folyamatos bűntudatom van, ami megmagyarázhatatlan.

Szóval azt érzem, hogy az elfogadás a lehető legfájdalmasabb, egyre nagyobb a szakadék közöttünk, lassan egyes szavak értelme mást jelent nekem és mást nekik. És nem fog megváltozni soha, mert ez a szakadék még csak egyre nőni fog. Az, hogy elvárásaim legyenek, olyan nincsen... talán nem is volt. És nem azon múlik, hogy nekik nincsnenek lehetőségek, hanem egyszerűen csak mint kiderült, nem tudnak jól dönteni. Vannak ilyen emberek, nem tudnak dönteni és inkább tudat alatt ösztönösen a biztos szart választják, vagy a rövidtávon könnyebb megoldást, mert az tűnik a könyebbnek. Rettenetesen más típus vagyok. És én most itt nem minősíteni akarok és nem is megalázni, csak nem akarom titkolni, amit érzek, mert félreértés ne essék, szeretem őket, ha nem így lenne, nem fájna. Sokszor fáradtnak érzem ebben magam, mit tegyek? Hogyan segítsek? Hogyan NE legyen lelkiismeret furdalásom? Ebből nekem csak egy dolog maradt... a tisztelet értéke, és igénye. Tudom, hogy ez az egyik kulcsa a boldog életnek, és ez egy tanulság, ezt tanultam meg az utóbbi 30 évből, na nem azért mert ezt kaptam, vagy mert ezt láttam, hanem mert mindig is ez volt az egyik, ami hiányzott és ezt én éreztem. Ez sem fog változni, hiszen ez is csak akkor tudna változni, ha az ember egyáltalán ezt felsimerné, de nem fogja. A hajó már nem most ment el, és már csak a sodrás van. Mi lesz velük 10 év múlva? Félek ettől is. Erős vagyok, mert muszáj. Az egész életem erre tanított és arra, hogy az biztosan az enyém, amit megteremtek, az én felelősségem nem feléjük kell hasson, hanem a mi kis jövőnk felé, és ebben az egyben biztos vagyok, teljes erőmmel amit csak tudok, mindig meg fogom tenni, ez egy eskü is egyben akár és teljes szívem benne van.